Szülinapi hirdetmény

Végleg eldőlt: Miett szülinapját Tamáséval együtt március 29-én, vasárnap a Parázs Presszóban tartjuk. 
http://www.parazspresszo.com/index.php?action=elerhetoseg

Délután 2-től leszünk ott, terv szerint kb. 6-ig.

Ajándékot ne hozzatok, de a fogyasztását mindenki maga fizeti. 

Várjuk minden olvasónkat:)) 

Taps vezér utca

Várni akartam ezzel a bejegyzéssel, amíg Tamás feltölti a múltkori unokatesós szombatról a képeket, de mivel ez várhatóan 2028-ban fog csak bekövetkezni, az arról szóló beszámolót majd utólag abszolválom, most viszont beszámolok a legújabb fejelményekről, mielőtt ezek is elavulnának.

Először is, kb. két hete a messzebb lévő játszótéren összefutottunk egy Enikő nevű 13 hónapos kiscsajjal, aki teljesen elbűvölte Miettet. A hintázás után még egy csomót sétáltunk is együtt, Miett pedig végig simogatta, csodálta, és hangosan örült neki.:) Aztán Tamásnak másnap egész nap sétálnia kellett vele: gondolom, motiválólag hatott rá, hogy Enikő már egyedül sétálgatott. Azóta is egyfolytában sétál, és már egyedül is egyre nagyobb távolságokat tesz meg. Ma már nemcsakhogy nem ült le, amikor észrevette, hogy kapaszkodás nélkül megy, de még nagy büszkén vigyorogva vissza is nézett rám. 

Mostanában sokszor nem is babakocsival megyünk sétálni, hanem csak gyalogolgatunk, és ha elfárad, felkapom. Persze így nem jutunk messzire, csak 1-2 háztömbre, de legalább ugyanúgy eltart akár egy-másfél órát is:) Mondjuk amikor elmentünk kocsi nélkül Tamásért a művházba, akkor azért majdnem letört a derekam az én kissúlyú, kevesebb, mint 8 kilós lányomtól:)

A szavakat is egyre jobban érti, és ezt jelzi is felénk, és nagyon tud neki örülni, ha látja, hogy észrevettük:) A múltkor pl. a szobájában mutogattam neki, hogy a falon is van zsiráf, meg a szőnyegen is, erre hirtelen felcsillant a szemében a heurékaélmény, négykézlábra pattant, és vigyorogva odaszáguldott a műanyag zsiráfjához. 

Tegnap pedig, amikor beugrottunk a bababoltba, Tamás megkérdezte, melyik utcában vagyunk. Amikor válaszoltam, hogy Tas vezér utca, kicsicsaj boldogan elkezdett tapsikolni a karomban, úgyhogy most már nekünk is bekerült az első szó a családi szószedetbe: azt hiszem, ez az utca nekünk már örökre Taps vezér marad.

De más szempontból is sokkal intenzívebben próbál kommunikálni és interaktálni a világgal az elmúlt két hétben: pl. csomószor megint elkéri a kanalat, és sok esetben már be is kerül a kaja a szájába. Úgyhogy most megint állandóan mocskos a konyha, viszont cserébe mi meg baromi büszkék vagyunk:) Teljesen rákattant a rajzolásra is. A múltkor a nagyinál is ráindult a letörölhető mágneses rajztáblára, itthon meg a tollakra és a ceruzákra. Ilyenkor baromira kell rá figyelni, főleg, amikor a toll végével próbál rajzolni, de nem lehet neki nem megengedni, hogy próbálkozzon. Persze egyelőre a reprezentativitás eleme még hiányzik a dologból, de nagyon élvezi, hogy azokat a vonalakat ő maga csinálja.  

Egyre többször nem csak kifele pakol már, hanem befele is, és a szivacskockákból is teljesen magától próbált már többször építeni is, nem csak az én tornyomat lerombolni. 

Ezen kívül elég határozottan mutogat, és elkezdte odaadni a dolgokat, ha azt akarja, hogy csináljunk valamit az adott tárggyal, vagy ha egyszerűen csak nincs már rá szüksége. Persze, aminek igazán nem kéne leesnie, mint pl. a telefonom, az legtöbbször azért még a földön végzi, amikor éppen kiesik őkirályi felsége kegyeiből, de az ember ugye ne legyen maxmalista. 

Nem hittem volna, de úgy látszik, tényleg valami mérföldkő lehet az egy éves kor. 

UPDATE: el is felejtettem, hogy már teljesen egyedül iszik a sportüvegből:)

Hírek - Miett 11 hónapos

Mivel mostanában sem maradt túl sok időm beszámolni, jöjjön egy összegzés a 11. hónapos szülinap alkalmából:)

Először is Miett továbbra is imád pakolni, és még mindig a kipakolás a domináns, bár mostanában már elkezdte a tárgyakat be is helyezni egymásba. Persze ez utóbbi pozitív hatásai, hmm... nem szignifikánsak, már ami a rendet illeti. Kérem kedves olvasóimat, tekintsék meg a "Miett után a táj..." című vonatkozó illusztrációt:

És hogy mindent annak a bizonyos nagykönyvnek megfelelően csináljon, elkezdte fel is próbálgatni a dolgokat, amiket pakol: pl. a plüssállatokat (végre legalább újra tudomást vesz róluk:)), a rugdalózókat és body-kat, a takaróját, no meg természetesen a bugyikat és alsógatyákat:).

További fejlemény, hogy határozottan kezd valami fogalma kialakulni a színekről: már többször előfordult, hogy valamelyik könyvében nézegettük az állatokat, és egyszercsak kivette a mellettünk lévő bűvös kockából az ugyanolyan színű idomot, és odanyomta a rajzhoz. 

Viszont megint sokkal kevésbé igényli a közös játékot. Könyveket szoktunk azért nézegetni, mutogat is rendesen az ujjával, sőt egy-két elemet már biztosan fel is ismer. A kakast pl. következetesen akkor mutatja, amikor odaérek a megfelelő mondóka szövegében. Az a kedvence:) De rövid idő után aztán egyszerűen sarkonfordul, otthagy, és elindul felfedezni. Először csak a szobában, ilyenkor van kb. 3 percem pl. megnézni az e-mailjeimet, utána viszont elindul a lakás többi helységébe, és nekem muszáj folyamatosan a sarkában lennem, mert különben tuti, hogy nekiesik a gyógyszeresfióknak vagy a WC-kefének, vagy valami hasonló pikáns finomságnak. 

És ha valamit nem engedek, iszonyatosan tud sikítani.:)) Még szerencse, hogy örömében is:) 

Az apja pedig egyre inkább ultimate örömforrássá válik. Sekinek és semminek nem tud úgy örülni, mint amikor meglátja vagy meghallja Tamást. Nagyon cuki, tényleg meg kell zabálni olyankor. Kár, hogy én alapvetően elég féltékeny típus vagyok, mert így kicsit azért összeszorul mindig a gyomrom, amikor egész napos szórakoztatás után a kicsicsaj nekiáll sikítani, amikor apa karja már kezd fáradni, és ideadná egy kicsit őkirálykisasszonyságát:) 

Ami az alvást illeti, a melléfekvéses módszer továbbra is elég jól működik. És nagyon szórakoztató is figyelni, ahol próbálja álomba tornázni magát. Az egyik kedvenc játéka a fejenállás mellett, hogy kidugja a kiságy rácsai között az egyik lábát, és az ártatlan ügyeletes alatató különböző testrészeit rugdossa. Ilyen kedves gyerek, mit csináljak?:P

De egyébként tényleg kedves, mindekivel... egyelőre a szeparációs szorongásnak az az oldala, amikor a gyerek fél az idegenektől vagy utálja őket, elkerült minket. Gyakorlatilag mindenkire vigyorog, aki csak egy pillantásra is méltatja, sőt időnként fel is veteti magát idegen csajszikkal:) Hogy fogom majd elmagyarázni neki ezt a cukrosbácsi-dolgot?:)

De a legdurvább, hogy lassan eljön az első szülinap, és ahogy tavaszodik, folyton eszembe jut, hogy mi volt tavaly ilyenkor, amikor be kellett mennem a kórházba, hogy mennyire féltettem, meg milyen volt az első pár nap. Nosztalgia a köbön. Persze vissza azért nem kívánom: fura, hogy vannak csajok, akik ilyenkor rögtön akarják a következőt, mert milyen cuki, jó illatú, puha kis baba volt. Hát én nem, én Miettet akartam, akkor is, most is. És persze jó visszagondolni arra, hogy milyen cuki és pici volt, de most is cuki, és később is imádnivaló lesz, és én pontosan azt szeretem nézni, ahogy egyre nagyobb lesz, ahogy ügyesedik, okosodik, szép lassan kisgyerekké válik. És alig várom, hogy lássam, ahogy majd kamasszá és felnőtté is válik. Ahogy egyre inkább önálló, autonóm emberi lény lesz belőle. Nekem ez az, amiért érdemes gyereket vállalni. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy a következőt majd akkor fogom akarni, ha egyáltalán, ha egyrészt mind a hárman, az egész család együtt fogjuk akarni, másrészt ha Miett már időben kevesebbet igényel majd belőlem, és annak a másik emberi lénynek is ugyanenyit tudok majd nyújtani, és ugyanennyire fogom tudni majd figyelni és érzékelni a változásait. 

Egyébként már agyalok a tortáján, meg a bulin. Az biztos, hogy kettő lesz: egy a családdal, egy pedig a haverokkal, barátokkal. A pontos információkkal rövidesen jelentkezem:)

Alváskrízis - folytatás

Íme, első tapasztalataink:

Evés és alvás - tanulságok 1. rész

Alváslabor: ambuláns rendelés: tanulságok

Ma az alváslaborban jártunk, és mivel a legtöbb infó a kajálásra vonatkozóan hangzott el, a beszámolót inkább a kajás blogba írtam meg: ide. 

Nevelés?!?!?!

Miett a héten már 10 hónapos lett, ami azt jelenti, hogy két hónap, és egy éves lesz (már ki is néztük a szülinapi ajándékokat tőlünk és a családtól) - azért ez döbbenetes szerintem. Azt hiszem, az ember akkor kezd el rohamosan öregedni, amikor gyereke lesz:) 

Egyébként szerettem volna pont a szülinapján írni, de nem jött össze, pénteken le kellett adnom a kutatási beszámolómat, Miett pedig mostanában nem igazán hagy mással foglalkozni, amikor ébren van. Ráadásul egy ilyen poszt azért nem két perc mostanában, mert nagyon sokminden változik napról napra, de ezek apróságok, amiket nekem fejben össze kell szednem. Pl. most nem tudok olyasmiról beszámolni, hogy már egyedül jár, mert ez még mindig nem következett be - már tök profi, de még gyűjtögeti a bátorságát, nagyon édes! -, a többi változás viszont apránként jön, megfoghatatlanul, nekem szinte észrevétlenül.

Néha meglepődöm, amikor Tamás vagy valaki más izgatottan kérdezi, hogy észrevettem-e, hogy már ezt és ezt így csinálja, én pedig rávágom, hogy persze, már napok óta. Csak éppen nem volt egy olyan pillanat, amikor azt mondtam volna, hogy azóta csinálja, és ezért még a magam számára sem fogalmaztam meg... Most is azon gondolkodom, hogy jó, jó, de mit is akartam konkréten leírni:)

Először is végre megvettük a csúszásgátlót a kádbaű: Miett tegnap este óta a nagy kádban fürdik, és élvezi. Végre! Lassan tényleg bevezetjük, hogy mindig egyikünkkel együtt fürödjön, a kiskád pedig beállhat a terhes ismerősök által megigényelhető tárgyak sorába.

Ezen kívül egyszerre köszöntött be a pakolós korszak és az a korszak, amikor Miettet már a szó negatívabb értelmében nevelni kell. Legalábbis kéne. Vagy valamit legalább. Valakinek. Mert nekem nem megy: a lányom még 10 hónapos sem volt, és máris belefutottam ugyanis az első nevelési fiaskóba. 

A múlt héten a csajszi ráizgult az egyik konnektorra a szobájában (még jó, hogy régóta be vannak konnektorvédőzve), én meg próbáltam megértetni vele, hogy nem szabad. Először mindig rászóltam, hogy nem, aztán fel is kaptam és elvittem onnan. Na, ebből szuperül leszűrte, hogy anya vicces dolgokat csinál és még szünet nélkül foglalkozik is velem, ha a konnektort baszkurálom, úgyhogy ez jó móka. Amikor leesett, hogy ezt elcsesztem, elkezdtem inkább a gyereket kivinni a szobából (a kiságyba nem rakom büntiből, mert azt végképp nem akarom, hogy megutálja). Akkor meg tök szuperül eljátszott kint, amikor meg visszajött, folytatta ugyanott, ahol abbahagyta. Most egy pár napja azt a taktikát alkalmazom, hogy ha  játszik a konnektorral, kijövök, otthagyom, és a saját dolgaimmal foglalkozom. Ez működni látszik, örök hála a konektorvédő feltalálójának, amiért ezt megtehettem.

A másik dolog a pakolás: Miett boldogan pakol ki mident egy halomba, ami kipakolható: tegnap pl. a CD-ket szedte le egyenként, boldog sikolyok közepette az állványról. Ma meg már elkezdett nem csak dolgokból ki, hanem dolgokba bele is pakolni dolgokat. 

Viszont még amikor elkezdődött ez az egész, Tamással megbeszéltük, hogy mostantól akkor vele együtt el kéne pakolni a játékait, legalább időnként, hogy legalább neki megadjuk az esélyt, hogy a szó szoros értelmében "rendes" felnőtt legyen. Na jah, menne is a dolog, nyilván, ha anya nem lenne tökéltesen reménytelen eset, ami a rendet mint olyat illeti. Tamás néha azért megcsinálja, de nekem arra valahogy végképp nincs energiám:( A vizsgaidőszakban is az első dolog, amit hanyagoltam, és inkább megfeleztem Tamással, a takarítás volt. És akkor hol van még a rend???

Ráaadásul Miett harap is. Mármint nem csak világfelfedezési célból végzi az édes kis kísérletező harapásait, hanem néha bizony szádékosan, jó nagyokat harap, hogy kiharcolja, hogy vele foglalkozzam. Erről is baromi gyorsan le kéne szoktatni. Ha ebben is csődöt mondok, rövidesen tele leszek kék-zöld véraláfuatással. És ami még rosszabb, az emberek tuti azt fogják hinni, hogy Tamás ver, mert ki hinné el egy ilyen kis angyalkáról?:P

Ami viszont még cukibb, hogy Miett "táncol" a zenére, és engem is megtáncoltat. Erre konkrétan a bébitornázót használja: odamegy, megnyomkodja rajta valamelyik gombot, amelyik zenél, és utána néz rám, és várja, hogy táncoljak. Ha abbahagyom, újra elindítja a zenét, és vigyorog, ha elkezdek mozogni. 

Dumálásügyben is van új esemény: a múltkori anyanya után már a pápát is használta rendeltetésszerűen (erre anyuék mondjuk rendesen tréningezik), a kezével pedig integetett hozzá.   

Viszont az alvás nem az igazi még mindig (bár sokkal jobb, mint december-januárban volt). Nappal mostmár azért egész jól megy a dolog, de vagy este nem alszik el 11-ig (nekem ezt nehezebb kezelni, mert az este lenne a magamra vagy a munkáimra/tanulásra szánt idő), vagy hajnalban nehezebb visszaaltatni. Kedden megyünk az alváslaborba, most még csak ambulánsan. Remélem, mondanak valami értékelhetőt is!

Szegény apa

Ma a Tamás osztálytalálkozóján voltunk a Parázsban, Miettet pedig itthonhagytuk. Vacsi után simán elaludt egy kis ringatásra, de aztán fél 11 körül felébredt, és akkor anyu már nem tudta visszaaltatni. Szegény sírt, amíg haza nem értünk, 11 után valamivel. Ugyanazt a fajta kétségbeesett sírást produkálta, amit a héten is már egyszer, amikor apuval hagytuk itthon egy tárgyalás miatt. Akkor is jó sokáig tök jól elvolt, csak olyan 3 óra elteltével kezdett sírni. Azt hiszem, ilyenkor az történik, hogy megijed, hogy talán soha többé nem jövünk haza. Szegény kicsicsaj. Remélem, már nemsoká megérti, hogy mindig hazajövünk. (És remélem, tényleg mindig haza tudunk jönni, ameddig szüksége lesz rá.) 

Viszont onnantól kezdve, hogy hazajöttünk, egyszerűen nem akart senki másnál lenni, csak nálam. Anyunak alig tudtam visszaadni, amíg levettem a kabátom, Tamásnak meg nagyon örült, ameddig az én kezemben volt, de tőle is vissza akart jönni hozzám. Persze ilyenkor baromi jó érzés, hogy valaki ennyire ragaszkodik hozzám, de rossz is, mert Tamásnak tuti rosszul esett kicsit, hiába érti, hogy mitől van. 

Furcsa, hogy Miettnek már most mennyire más a viszonya mindkettőnkhöz. Pedig egyikünket sem "szereti" kevésbé vagy jobban, egyszerűen csak tök mást jelentünk a számára, teljesen más a szerepünk az életében. Nekem pl. soha nem örül olyan hihetelen mértékben, mint amikor csak meghallja Tamás lépteit a lépcsőn, viszont a biztonságérzetéhez meg láthatóan rám van nagyobb szüksége.

Egyébként meg (vigyázzat, seggnyalás következik!) jó lenne, ha minden apa ilyen fasza férj lenne, mint Tamás. Amikor megtudtuk, hogy osztálytalálkozó lesz, megkérdeztem, hogy menjek-e én is, ő meg rávágta, hogy persze, büszkélkedni akar a feleségével. Eszébe se jutott, hogy a zasszony épp egy dagadt disznó:)) (de már nem sokáig, mióta elkezdtem hormonálisan rendbejönni, fogytam 5 kilót, és remélem, ez a tendencia folyatatódik, amíg újra a mostani, és nem a háromszáz évvel ezelőtti szépségideálhoz fogok közelebb állni).