A műtét után 12 órát kellett feküdnöm, ezalatt Miettre a csememős nővérek vigyáztak az újszülött osztályon. Hozzám egyszer hozták be, és a mellkasomra fektették. Hihetetlen jó érzés volt, hogy azonnal megnyugodott, amint rámtették. És a nővérektől is nagyon rendes volt, hogy odafigyeltek erre: egyébként a nővérek, a csecsemősök és a többi szülésznő is végig elképesztően rendesek voltak. Délután 5-kor kelhettem fel, egy nővér jött segíteni. Szerencsére egész gyorsan megoldottuk, le tudtam zuhanyozni és ki tudtam menni Tamásékhoz, megmutatni a babát. A hasam ezután már alig fájt és gyorsan gyógyult.
Aznap éjjel Miett még nem aludt velem, mert még gyenge voltam egy kicsit, de a következő naptól már igen. Szerencsére pont akkor nem volt szobatársam, mert a kicsicsaj végigordította az egész éjszakát, én meg félóránként mentem vele az ügyeletes csecsemőshöz, hogy megfejtsük, mi baja. Először váltig állították, hogy éhes, hiába bizonygattam, hogy az fura lenne, mert állítólag meglepően sok az előtejem, aztán megnézte, hogy szopik, és ő is megállapította, hogy tényleg nem éhes. Fűtőtest alá tettük, átöltöztettük, megbüfiztettük... minden kipróbáltunk, mire hajnali 2-3 körül végre elaludt, és onnantól kezdve aludt reggelig.
Szerencsére másnapra már megjött a rendes tejem, Miett is evett rendesen, de így is felmerült nála a sárgaság gyanúja. A vérvizsgálat negatív lett, úgyhogy velem alhatott aznap is, bár így meg azzal paráztattak be, hogy nem eszik eleget, ki fog száradni. Aztán mégiscsak evett eleget, utóbb az is kiderült, hogy máris megkezdődött a súlynövekedése is.
Másnapra viszont tényleg besárgult a teszt szerint, úgyhogy berakták a kék fény alá és csak háromóránkét (vagy amikor felébredt) hozták oda szoptatni, éjszakára pedig fejnem kellett neki tejet, és éjféltől reggel 6-ig "hagytak aludni". Ez volt a legrosszabb. Már 10 napja voltam kórházban, és így, hogy még a gyerek sem lehetett mellettem, kezdtem teljesen kikészülni. Másnap, amikor elmúlt a sárgaság és végre hazaengedtek minket, otthon kb. 5 percenként bőgtem el magam: alig akartam elhinni, hogy végre otthon vagyunk, nincs semmi baj, végre se engem, se a gyereket nem akar temetni senki...
Otthon
Nem véletlenül mondják, hogy nagyon kemény az első időszak az első gyerekkel. Pedig Miett tényleg nagyon jó kis kölök. Az eddig itthon töltött napokból csak kétszer esett éjszakára a bőgős szakasz, a nap többi részében pedig javarészt még alszik vagy max. csendben nézelődik. De nem is ez a nehéz benne. Amikor az ember otthon van, és ott is ott van vele ez a pici kis visító izé, akinek folyamatosan enni kell adni, akire vigyázni kell, akkor tudatosul igazán, hogy mennyire megváltozott az élet, és ráadásul mekkora felelősséggel jár ez az egész. Az első napokban - akármilyen boldogok voltunk is, akármennyire is csodáltuk a kicsicsajt - alig találtuk a helyünket, fáradtak és feszültek voltunk mindketten. Igazából csak most, több mint egy hét után kezdünk egyáltalán magunkra találni és nem úgy érezni magunkat, mintha elraboltak és kicseréltek volna minket az UFÓ-k.
Ami Miettet illeti, úgy néz ki, ő is kezd lassan hozzászokni a kinti világhoz: kezdenek eltünedezni róla a kis kiütések és a bőre hámlása is elmúlik lassan. A kéthetes szülinapja előtti napon pedig végre leesett a köldökcsonkja, most már csak a helyét kell ápolgatni egy kicsit.
Aznap éjjel Miett még nem aludt velem, mert még gyenge voltam egy kicsit, de a következő naptól már igen. Szerencsére pont akkor nem volt szobatársam, mert a kicsicsaj végigordította az egész éjszakát, én meg félóránként mentem vele az ügyeletes csecsemőshöz, hogy megfejtsük, mi baja. Először váltig állították, hogy éhes, hiába bizonygattam, hogy az fura lenne, mert állítólag meglepően sok az előtejem, aztán megnézte, hogy szopik, és ő is megállapította, hogy tényleg nem éhes. Fűtőtest alá tettük, átöltöztettük, megbüfiztettük... minden kipróbáltunk, mire hajnali 2-3 körül végre elaludt, és onnantól kezdve aludt reggelig.
Szerencsére másnapra már megjött a rendes tejem, Miett is evett rendesen, de így is felmerült nála a sárgaság gyanúja. A vérvizsgálat negatív lett, úgyhogy velem alhatott aznap is, bár így meg azzal paráztattak be, hogy nem eszik eleget, ki fog száradni. Aztán mégiscsak evett eleget, utóbb az is kiderült, hogy máris megkezdődött a súlynövekedése is.
Másnapra viszont tényleg besárgult a teszt szerint, úgyhogy berakták a kék fény alá és csak háromóránkét (vagy amikor felébredt) hozták oda szoptatni, éjszakára pedig fejnem kellett neki tejet, és éjféltől reggel 6-ig "hagytak aludni". Ez volt a legrosszabb. Már 10 napja voltam kórházban, és így, hogy még a gyerek sem lehetett mellettem, kezdtem teljesen kikészülni. Másnap, amikor elmúlt a sárgaság és végre hazaengedtek minket, otthon kb. 5 percenként bőgtem el magam: alig akartam elhinni, hogy végre otthon vagyunk, nincs semmi baj, végre se engem, se a gyereket nem akar temetni senki...
Otthon
Nem véletlenül mondják, hogy nagyon kemény az első időszak az első gyerekkel. Pedig Miett tényleg nagyon jó kis kölök. Az eddig itthon töltött napokból csak kétszer esett éjszakára a bőgős szakasz, a nap többi részében pedig javarészt még alszik vagy max. csendben nézelődik. De nem is ez a nehéz benne. Amikor az ember otthon van, és ott is ott van vele ez a pici kis visító izé, akinek folyamatosan enni kell adni, akire vigyázni kell, akkor tudatosul igazán, hogy mennyire megváltozott az élet, és ráadásul mekkora felelősséggel jár ez az egész. Az első napokban - akármilyen boldogok voltunk is, akármennyire is csodáltuk a kicsicsajt - alig találtuk a helyünket, fáradtak és feszültek voltunk mindketten. Igazából csak most, több mint egy hét után kezdünk egyáltalán magunkra találni és nem úgy érezni magunkat, mintha elraboltak és kicseréltek volna minket az UFÓ-k.
Bejegyzések
