Születéstörténet

Miett ma két hetes, és mi csak most kezdjük úgy érezni, hogy lesz energiánk a puszta ellátásán és a benne való gyönyörködésen túl is reflektálni a létezésére. Például blog írásával. Amit célszerű lenne a születése történetének összeszedésével kezdeni.

2008. április 10-én, reggel 5 óra 58 perckor született Tatjána Miett, azaz Morzsa. (Egyébként akkor még Tatjanaként írtuk le mindenhova a nevét, csak időközben kiderült, hogy ékezet nélkül külön kérvény nélkül nem anyakönyvezhető a Tatjána.)

A kórházba, bár túlhordásról szó sem volt, már majdnem egy héttel korábban bekerültem egy rossz CTG miatt. Onnantól kezdődött a kálváriánk. Naponta 3-4-5 NST - egyenként legalább 20 percesek, de gyakran másfél-két órát is otthagytak a gépen - kétnaponta ultrahang. Az ultrahangok mindig jók lettek, az NST-k esténként jók, napközben rosszak. Kicsi volt az oszcilláció. Az egész nap nem állt semmi másból, csak vizsgálatokból és a vizsgálatokra való várakozásból. Őrjítő volt, hogy az orvosok nem mondtak semmit, csak csóválták a fejüket a rossz eredmények láttán, ráadásul akkor még nem akartam elhinni, hogy tényleg azért, mert szokatlan az eredmény és ők se tudják, mi okozhatja. A végére a szobatársammal, aki úgy került be, hogy egyszer már beindult a szülése, azután leállt, már semmi mást nem akartunk, csak túlesni az egészen, és látni, hogy megszülettek a kölkök, egészségesen.
Kedden csináltak egy oxitocin terheléses tesztet (OTT), hogy megnézzék, hogy reagál a baba a mesterségesen keltett fájásokra. A reakciók jók voltak, de ugyanúgy voltak megint kisebb oszcillációjú szakaszok. Egyelőre továbbra is békén hagytak, bár én már bármit jobban szerettem volna...
Szerdán már egész nap pedzegették, hogy ma szülni fogok, tágult is valamennyit a méhszáj, fájásaim is voltak, egész jó rendszerességgel, de nem akartak erősödni, úgyhogy végül estére még hazament Tamás is. Azután éjjel, 10 óra körül elküldtek még egy NST-re...
Kb. két és fél vagy három órája feküdtem a szülőágyon mozdulatlanul, amikor megjött a doki, és burkot repesztett, látszólag véletlenül, bár szerintem azért, hátha attól felgyorsulnak az események. Tamást nem hívhattam még fel, illetve nem tanácsolták, de gyakorlatilag nem is tudtam volna, az ágyon fekve, az NST gépre kötve... pedig már nagyon szerettem volna. A fájások önmagukban nem lettek volna elviselhetetlenek, csak így, mozdulatlanul volt elég szörnyű kibírni. Egész éjjel 5 perceként (a zárójelentés szerint percenként) kb. fél, a vége felé 1-1,5 percig tartó fájások jöttek, de a gép szerint nem akartak 60 fölé erősödni. Ráadásul semmit nem tudtam meg arról, hogy kb. mire számítsak, mik a tervek.
A szülésznőben is jó nagyot csalódtam: először is azért, mert egész éjszaka végig egyedül voltam. Pedig ha már Tamást nem hagyták behívni, mondván, hogy ez még semmi, meg nem férfinak való, meg ő amúgyis türelmetlen (ha-ha, ez igaz, és?!?!), akkor azért jó néven vettem volna, ha legalább a választott szülésznőm megpróbálja megkönnyíteni a helyzetem, és nem csak arra rábeszélni, hogy aludjak... na persze, amikor pont akkor jön mindig egy fájás, mikor épp elszudítana az ember... Amikor pedig nagy néha benézett, próbáltam kérdezgetni, hogy mire számítsak, stb. , de ebből ő csak azt szűrte le, hogy én már ezt is nehezen viselem, és jajj, mi lesz így később. Pedig egy hangos szavam nem volt, hajnal felé kezdtem el nyögdösni csak, azt is halkan, és mivel nem volt velem senki... azt se nagyon hallhatták...
Valamikor hajnalban jött be a doki egy másikkal, konzultálni az esetemet. Ez a fiatal doki tippelt először a méhlepény állapotára, mondtam is neki, hogy igen, már a 36. hét óta III-as érettségű. Azután hajnali 4 körül bejött újra a dokim, és mondta, hogy legyen császár, nem tudják, mi lehet ez, lehet, hogy semmi, de ne kockáztassunk. Nem sok választott el attól, hogy a megkönnyebbülés hatására kitörjön belőlem: VÉGRE! - kb. 24 órája adtam fel végleg a természetes szüléshez való ragaszkodást, csak egy egészséges, visitó kiscsajt szerettem volna látni már, a többi totál mellékessé vált. Ehelyett udvariasan, kicsit szomorkás, beletörődő mosollyal mondogattam, hogy persze-persze, megértem én. Végre felhívhattam Tamást is, elmondtam, mi a helyzet, az utána következő kb. fél órában pedig imádkoztam, hogy ne izguljon és egyben beérjen a kórházba... de legalább már véget ért a végeláthatatlan, mozdulatlan várakozás. Végre történt valami, és - nem mellesleg - én is tudtam róla, hogy mi.
Ezután már felgyorsultak az események: Miután Tamás beért, és be is engedték a szülőszobára, nemsokára megjelent az aneszteziológus is, és nagyon kedvesen és nagyon részletesen elmagyarázta, hogy mi fog történni, hogy néz ki az epidurális érzéstelenítés. A baj csak az volt, hogy Tamás nem ment ki, pedig a gerincbe szúrt tű az egyetlen olyan orvosi beavatkozás, amit még hallomásból sem bír elviselni, úgyhogy mire legközelebb odanéztem, az arcszíne már határozottan emlékeztett az apás szett műtősruhájára, csak kevésbé volt élénk. Szerencsére mire betoltak és megkaptam az érzéstelenítést is, ő is kapott egy kávét és a műtétet már újszerű állapotában tudta végignézni a műtő ablakából.
Kb. 5-10 perc ment el azzal, hogy keresték a megfelelő helyet a tű beszúrására, közben kétszer volt fájásom, de mindkétszer szóltam, és már különben sem igen tudtam volna komolyabban parázni semmi máson a gyereken kívül. Azután lefektettek a műtőasztalra, és innentől kezdve inkább szórakoztató volt a dolog, mint félelmetes. Hallgattam a dokikat, elbeszélgettünk az aneszteziológus lánnyal, és legalább láttam már műtőt ebből a nézőpontból is. Azután kiderült végre, hogy mi volt a baj: nem elég, hogy kétszer is a baba nyaka köré volt tekeredve a köldökzsinór, ráadásul a méhlepény is olyannyira elöregedett, hogy már szúrt. Szerencsére ekkor már gyorsan kivették, és azonnal fel is sírt, szinte még ki sem emelték. Utóbb megtudtam, hogy az Apgarja is 9/10 lett, de akkor épp elég megnyugtató volt a sírását hallani, és hogy mondták, hogy egészséges. Nem kaptam meg, azonnal kivitték megfürdetni/megvizsgálni, és amíg helyrerakták/átmosták a belső szerveimet, láttam az ablakból, ahogy Tamás ringat és csodál valami csomagot. Aztán behozták nekem is megmutatni, de alig láttam valamit az arcából a sok takarótól. De nem is volt baj, amúgyis hányingerem volt kicsit ettől az átmosástól, és nemsokára úgyis Tamással együtt csodálhattuk a kórházi szobában.