Sötét!

Először nem értettem, milyen sütit követel a kiscsaj fejével a párnán, betakarózva és félálomban, az egésznapos karácsonyi zabálás után. Aztán rámutatott az égő lámpára. Mondjuk sosem okozott neki gondot a sötétben alvás, ha rosszat álmodik, akkor sem a sötéttel szokott gondja lenni, de ezen azért meglepődtem.

Posted via web from Morzsa

Egy mozgalmas nyár, a második

Szép, hosszú nyarunk volt, és persze mindent csináltunk, csak a blogot nem vezettük, úgyhogy ez a nyárutói nap is mozgalmas lesz, legalábbis nekem.

Először is Gyékényes, az első, mert végülis úgy alakult, hogy idén kétszer is voltunk:

Hát apa az igazin kívül senki nem lett a végére, sőt Miettből előjött a szégyenlős, félős kislány és csak a csajokkal volt hajlandó haverkodni. Egy páran a szívükre is vették a dolgot:) De a kiscsaj ezzel együtt iszonyúan élvezte a sürgés-forgást, a vízről nem is beszélve, bár abban nem sok részünk volt a hülye idő miatt. Mindenestre ez is elég volt, hogy Miett végleg és súlyosan vízfüggővé váljon:) Viszont a délelőtti napsütést követő délutáni menetrendszerű zuhi miatt sárhiányra nem panaszkodhattunk, a kiscsaj konkrétan egy merő sárgombóc végig a négy nap alatt. Az alvással első este kicsit megszenvedtünk, de aztán többé-kevésbé belerázódott, csak újra mellette kellett maradnom, amíg el nem aludt.

Gyékényes után mentünk tovább Lellére, ha jól emlékszem, három napra nagyiékkal és Csabáékkal. Na, ez már "kicsit" húzósabb menet volt, na nem Miettnek, ő nagyon élvezte az egészet: nagyiék, unokatesók, séták és pancsolás, egyszóval maga a paradicsom. Nekem viszont annál inkább. Mivel Csabáék a gyerekszoba-hálószoba elkülönítés után kvázi második nászútjuknak fogták fel ezt a pár napot, valahogy megfeledkezdtek arról, hogy a gyerekvigyázásnak legalább többé-kevésbé kölcsönösen kéne működnie. A napi két éttermi kajálás úgy nézett ki, hogy mi Tamással és időnként a nagyival váltva ugráltunk kísérni a gyerekeket, ők meg nyugisan eszegettek, beszélgettek. És a városbeli séták is kb. ugyanígy néztek ki. Nem mintha nem lettek volna nagyon édesek a gyerekek, csak egyszerűen én nem voltam erre felkészülve: Sona kezét folyton fogni kellett, közben Hima folyton eltűnt, én meg keresgéltem, és akkor még Miettről nem is beszéltünk. Második nap délután én a két nagyobb gyerekkel mentem hátul, jó 100-150m-re lemaradva a többiektől, mindenestre úgy, hogy már nem nagyon láttam őket. És akkor egyszercsak megjelent előttem vigyorogva Miett, kísérő nélkül, a nyüzsgő belvárosi utcán. Azt hiszem, ez tette be a kaput: éjszaka órákon keresztül nem tudtam aludni, mert ahányszor elbóbiskoltam, lerohantak a rémképek, amiben Miettet vagy a bicikli ütötte el, vagy más egyéb szörnyűségek történtek vele, amíg én a másik két gyerekkel voltam elfoglalva. Úgyhogy ez a pár nap, ha pihentető nem is, de legalább tanulságos volt. Teljes mértékben megerősített abban az elhatározásomban, hogy három gyereket NEM szeretnék, de kis korkülönbséggel kettőt sem. Most még hosszú évekig tökéletes lesz ez nekük így, édeshármasban:)

Lelléről még annyit, hogy a főtéri szökőkútnál Miett a nagyitól megtanulta a víz szót. Azóta, ha mondja, higy bi-bi, vagy most már egyre inkább vi-vi, tudjuk, hogy mi a dolgunk:))

Miután hazajöttünk, beköszöntött a kánikula, és a rengeteg meló Tamásnak is, nekem is a publikációkkal. Mondanom sem kell, ez így együtt szuper volt, és mivel Miett is minden nap legkésőbb dél körül nekilátott a vi-vi litániának, elkezdtünk késő délutánonként kijárni a környékbeli tavakhoz strandolni. Fura, hogy már évek óta itt lakunk, itt van egy tó 5 percre, egy másik 10 percre, de mi eddig még csak a repülőtéri tóban fürödtünk, ott is csak egyszer-kétszer. De Miett vízfüggése végülis megtette a hatását.

Közben szépen csendben, komplikációk nélkül lezajlott Miett első nélkülünk töltött éjszakája is: Mohácsra voltunk hivatalosak a szokásos évi borkóstolós guildtalálkozóra, és úgy döntöttünk, Miett pont nincs abban a korban, amikor biztonságosan megoldhatnánk ezt az majdnem két napot: kicsi a szabad tér, sok rá a nem teljesen beszámítható ember, Miett pedig egy perc alatt képes lett volna eltűnni a szőlőben. Szerencsére szuperül érezte magát a mamával és a papával, nem vagyok meggyőződve róla, hogy túl sokat hiányoztunk volna neki:)

Kétszer leugrottunk a modellezőtáborba is pár órára. Persze a helyi strandot sem hagytuk ki, de amikor vittük Miettet, ő szuperül érezte magát a táborban is: rengeteg repülő, a nagyobb gyerekek cipelték mindenhova, játszottak vele.

Szerencsére Miett továbbra is eszméletlenül társaságkedvelő, korosztálytól függetlenül. A nagyobb gyerekeknek szinte a végtelenségig hagyja, hogy cipeljék, vonszolják, a babákért megőrül, minden babakocsiba be kell kukucskálni, a saját korosztályát (meg a nagyobbakat is) pedig ölelgeti, puszilgatja, és csak akkor próbálja megharapni őket, ha nem hagyják magukat eléggé puszilgatni:) Szóval résen kell lennem. Mostanában néha hátulról támad: egy nagy ölelés hátulról, nayknál, olyan, amivel kb. meg tudná fojtani a szerencsétlen áldozatot, és utána csodálkozás, hogy miért sír a szegény gyerek:)

A játékok közül is egész nyáron a babák voltak a favoritok: még mindig sétáltatja, hintáztatja és táncoltatja is őket, szépen énekelve hozzá. És persze minden mást is, amit ő szokott: eteti, itatja őket, babakocsiba ülteti őket, magához öleli, puszilgatja, lefekteti, betakargatja, sőt öltöztetni is próbálja őket. Persze ebben még segítségre szorul:)

Azért egy rosszidős napon elővettük neki a régi Duplóimat: egy farmépület állatokkal, emberekkel, asztalkával, autókkal es persze a sima kockákkal. Na erre is teljesen rákattant. Persze főleg az embereket és állatokat pakolgatja, de próbálja a kockákat is egymásba tenni, és egész ügyes is, csak még ahhoz nem elég erős, hogy rendesen összenyomja őket. Napi program lett a Duplo ugyanúgy, mint a rajzolás. Persze ebben is főleg még a firka megy, de ahogy várható volt, már elkezdte újra a próbálkozást a körökkel. Még nagyon ritkán sikerül neki, de szorgalmasan gyakorol, és nagyon édes, ahogy koncentrál közben:)

Már egyre tovább koncentrál a mesékre, versekre is. Időnként vannak kedvencei, és azokat már végig is nézi és hallgatja. Egy időben az én régi Altatóm vitt mindent, azután átvette az uralmat az Egy, kettő három négy... A kettőre egyébként teljesen ráállt. A dolog úgy kezdődött, hogy anyu egyszer elkezdte vele számolgatni az ujjait mondókázás címén, akkor tetszett meg neki, onnantól tetszett neki ez a vers is, és azóta folyton számolunk, mindent. Engem először az lepett meg a legjobban, hogy tényleg érti a számokat, legalábbis kettőig vagy háromig mindenképp. Aztán amikor legközelebb mentünk Gyékényesre, ott volt Mazurék Pannija, és a Miettnél négy hónappal idősebb Andris is, és őt is hallottam számolgatni a lépcsőfokokat. Nem tudom, meddig tud számolni, de hatig vágja a dolgot. Megkérdeztem Andit, az anyukáját, és kiderült, hogy ő meg az Egy, megérett a meggyet szokta neki mondani, mert egy időben megnyugtatta pelenkázás közben. Tök érdekes, hogy ilyen kicsiként tényleg szinte bármit képesek már megérteni, főleg, ha mondókán vagy éneken keresztül kapják az infót.

Ja, és a második nyaralás: szerencsére ezalkalommal végig jobb időnk volt, pedig augusztus 20. körül mentünk. Miett pedig iszonyúan élvezte, Józsi szülei még a nevét is megtanították neki, Adristól meg azt leste el, hogy anyát a nevén nevezve is lehet hívni, nem csak nyavajgással:) Első este persze bejött a megérzésem, és tényleg nem ment az elalvás a két másik gyerekkel egy szobában. Először Miettet fektettük le, és mikor ő már elaludt, Andi is felvitte a gyerekeket, de persze Miett is rögtön felébredt, és onnantól órákon keresztül ment a bömbölés mindkét kicsi részéről. Végülis mi inkább leköltöztünk a sátorba, ott pedig már simán mese után elaludt Miett is minden este, mintha csak otthon lennénk. Mi persze megint em nagyon csináltunk képeket, de a többiek annál inkább. Samuék képeit itt lehet megnézni!

Úgy alakult, hogy pont most volt (a változatosság kedvéért) Lellén modellhajós világbajnokság, úgyhogy megint nem jöttünk haza egyenesen, hanem beugrottunk két napra. Anyósomék pont vasárnak jöttek haza, úgyhogy pár órát még együtt töltöttünk, utána viszont, most először, nyaraltuk egy kicsit hármasban. Bár mindhármunknak bejön a haverokkal nyaralás (talán Miettnek a legjobban:)), nagyon jó volt végre kicsit senkihez sem alkalmazkodva pihenni és csak magunkkal foglalkozni. A legédesebb sztori az volt, amikor elmentünk Miettel a homokos partú fizetős stradra: csak akkor esett le neki, hogy most már tényleg eljövünk a víztől, amikor kiértünk a kocsihoz, és hirtelen iszonyatos bömbölésbe kezdett, de amikor beültünk a kocsiba, megnyugodott. Viszont amikor kiszálltunk a kocsiból, és meglátta, hogy a szálláson vagyunk, és nem mentünk vissza a strandra, újra rákezdett a szívettépő, krokodilkönnyes zokogásra, és a vi-vi litániára:) Ha ez így megy tovább, muszáj lesz valami délvidéki tengerpatra költöznünk, hiába:)

Mostanra már kezdenek visszaállni a dolgok a "rendes", nyármentes kerékvágásba, bár utazni még fogunk az ősszel pár konferenciára. De lassan kezdődik az egyetem, apás péntekekkel, meg a hétköznapok, ha jön a rossz idő, üresedő játszóterekkel. Kiváncsi vagyok, Miettnek hogy fog bejönni a kevésbé társasági életmód, már legalábbis ami a hétköznapokat illeti. Próbálok találni olyan sokgyerekes programokat, amik nem péntekre esnek, de félek, hogy mindneképp hiányozni fog neki a gyerektársaság.

Megjegyzés1: tuti, hogy nagyon sokmindent kihagytam ebből a posztból, amit meg akartam említeni. Ha eszembe jutnak, majd pótlom, de jöhetnek commentbe is:)

Megjegyzés 2: Elég sok szót mond már a kiscsaj, azokat külön posztba szedem mindjárt listába, ezért nem tértem itt ki rá részletesebben.

Hírek - Miett 11 hónapos

Mivel mostanában sem maradt túl sok időm beszámolni, jöjjön egy összegzés a 11. hónapos szülinap alkalmából:)

Először is Miett továbbra is imád pakolni, és még mindig a kipakolás a domináns, bár mostanában már elkezdte a tárgyakat be is helyezni egymásba. Persze ez utóbbi pozitív hatásai, hmm... nem szignifikánsak, már ami a rendet illeti. Kérem kedves olvasóimat, tekintsék meg a "Miett után a táj..." című vonatkozó illusztrációt:

És hogy mindent annak a bizonyos nagykönyvnek megfelelően csináljon, elkezdte fel is próbálgatni a dolgokat, amiket pakol: pl. a plüssállatokat (végre legalább újra tudomást vesz róluk:)), a rugdalózókat és body-kat, a takaróját, no meg természetesen a bugyikat és alsógatyákat:).

További fejlemény, hogy határozottan kezd valami fogalma kialakulni a színekről: már többször előfordult, hogy valamelyik könyvében nézegettük az állatokat, és egyszercsak kivette a mellettünk lévő bűvös kockából az ugyanolyan színű idomot, és odanyomta a rajzhoz. 

Viszont megint sokkal kevésbé igényli a közös játékot. Könyveket szoktunk azért nézegetni, mutogat is rendesen az ujjával, sőt egy-két elemet már biztosan fel is ismer. A kakast pl. következetesen akkor mutatja, amikor odaérek a megfelelő mondóka szövegében. Az a kedvence:) De rövid idő után aztán egyszerűen sarkonfordul, otthagy, és elindul felfedezni. Először csak a szobában, ilyenkor van kb. 3 percem pl. megnézni az e-mailjeimet, utána viszont elindul a lakás többi helységébe, és nekem muszáj folyamatosan a sarkában lennem, mert különben tuti, hogy nekiesik a gyógyszeresfióknak vagy a WC-kefének, vagy valami hasonló pikáns finomságnak. 

És ha valamit nem engedek, iszonyatosan tud sikítani.:)) Még szerencse, hogy örömében is:) 

Az apja pedig egyre inkább ultimate örömforrássá válik. Sekinek és semminek nem tud úgy örülni, mint amikor meglátja vagy meghallja Tamást. Nagyon cuki, tényleg meg kell zabálni olyankor. Kár, hogy én alapvetően elég féltékeny típus vagyok, mert így kicsit azért összeszorul mindig a gyomrom, amikor egész napos szórakoztatás után a kicsicsaj nekiáll sikítani, amikor apa karja már kezd fáradni, és ideadná egy kicsit őkirálykisasszonyságát:) 

Ami az alvást illeti, a melléfekvéses módszer továbbra is elég jól működik. És nagyon szórakoztató is figyelni, ahol próbálja álomba tornázni magát. Az egyik kedvenc játéka a fejenállás mellett, hogy kidugja a kiságy rácsai között az egyik lábát, és az ártatlan ügyeletes alatató különböző testrészeit rugdossa. Ilyen kedves gyerek, mit csináljak?:P

De egyébként tényleg kedves, mindekivel... egyelőre a szeparációs szorongásnak az az oldala, amikor a gyerek fél az idegenektől vagy utálja őket, elkerült minket. Gyakorlatilag mindenkire vigyorog, aki csak egy pillantásra is méltatja, sőt időnként fel is veteti magát idegen csajszikkal:) Hogy fogom majd elmagyarázni neki ezt a cukrosbácsi-dolgot?:)

De a legdurvább, hogy lassan eljön az első szülinap, és ahogy tavaszodik, folyton eszembe jut, hogy mi volt tavaly ilyenkor, amikor be kellett mennem a kórházba, hogy mennyire féltettem, meg milyen volt az első pár nap. Nosztalgia a köbön. Persze vissza azért nem kívánom: fura, hogy vannak csajok, akik ilyenkor rögtön akarják a következőt, mert milyen cuki, jó illatú, puha kis baba volt. Hát én nem, én Miettet akartam, akkor is, most is. És persze jó visszagondolni arra, hogy milyen cuki és pici volt, de most is cuki, és később is imádnivaló lesz, és én pontosan azt szeretem nézni, ahogy egyre nagyobb lesz, ahogy ügyesedik, okosodik, szép lassan kisgyerekké válik. És alig várom, hogy lássam, ahogy majd kamasszá és felnőtté is válik. Ahogy egyre inkább önálló, autonóm emberi lény lesz belőle. Nekem ez az, amiért érdemes gyereket vállalni. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy a következőt majd akkor fogom akarni, ha egyáltalán, ha egyrészt mind a hárman, az egész család együtt fogjuk akarni, másrészt ha Miett már időben kevesebbet igényel majd belőlem, és annak a másik emberi lénynek is ugyanenyit tudok majd nyújtani, és ugyanennyire fogom tudni majd figyelni és érzékelni a változásait. 

Egyébként már agyalok a tortáján, meg a bulin. Az biztos, hogy kettő lesz: egy a családdal, egy pedig a haverokkal, barátokkal. A pontos információkkal rövidesen jelentkezem:)

Alváskrízis - folytatás

Íme, első tapasztalataink:

Evés és alvás - tanulságok 1. rész

Alváslabor: ambuláns rendelés: tanulságok

Ma az alváslaborban jártunk, és mivel a legtöbb infó a kajálásra vonatkozóan hangzott el, a beszámolót inkább a kajás blogba írtam meg: ide. 

"Miajófrancot kezdjek a gyerekkel?"

Először is - VÉGRE! - tényleg beállt újra egy ritmus az alvásban, ami azzal jár, hogy újra szabad az estéim nagyrésze, és hajnalban is rövidebb időkre kelünk fel. Juhé! Mire elmegyünk az alváslaborba, talán híre-hamva se lesz a problémáknak... (jó lenne!)

Viszont az van, hogy amellett, hogy Miett egy tündér, meg amúgyis tökéletes, meg minden, egyre nehezebb vele, főleg délelőttönként. Nem azért, mert rossz (szerintem egy ekkora gyerek nem is tud "rossz" lenni), hanem mert nem tud magával mit kezdeni, és egyelőre én sem tudok mit kezdeni vele. Mindenfélét próbálok vele játszani, ami egyelőre baromira nem köti le, de azért lelkesen próbálkozom, egyrészt hátha egyszer mégis bejön, másrészt mert eddig azt figyeltem meg, hogy amit csináltunk, annak ha azonnali haszna látszólag nem is volt, de hosszútávon azért van hatása. Viszont ez egyelőre nem húz ki a szarból, mert az van, hogy a déli alvás előtt még nyűgös a kiscsaj, és olyankor nem foglalkozhatok semmi mással, csak vele. De olyan játékok nélkül, amik hosszabbtávon lekötnék, elég nehéz durván 5 órát eltölteni. 

Miettet tulajdonképpen kielégítené, ha én csak ülnék mellette, és nézném, ahogy eljátszik magában - mert persze ha én ott ülök, akkor szuperül megy a dolog -, viszont akkor nekem nem szabad még újságot sem olvasnom, mert akkor máris ki kell venni a kezemből és megpróbálni pl. széttépni. Ha viszont elkezdenék a saját dolgaimmal foglalkozni, ha már ugye le se sz...ik, akkor megindul a nyavalygás, jön, és kapaszkodik fel az ölembe, ahol viszont két dolgot szeret a legjobban csinálni: magáraborítani a teámat és nyomkodni a space-t, és még néhány billentyűt. Azokat, amiket éppen a legkevésbé sem kéne, ugyebár. 

Úgyhogy ha valakinek van ötlete, szívesen fogadom:)

Ezeket szoktuk játszani:

- mesélek neki a könyveiből, és elmondom, mik vannak a képen, és milyen hangokat adnak ki.

- hatoldalú szivacskockából, aminek minden oldala mást ábrázol, tornyot építek, amit ledönt, vagy eldobáljuk, és megmondom neki, mit ábrázol a felső oldal.

- kukucsosat játszunk

- van egy kicsi labdája, azt próbáljuk fogni, irányítgatni, és nagyon röhög, ha a hasához dobom:)

- beindítjuk a zenélő vonatot, megpróbálom rávenni, hogy együtt pakoljunk rá/ le róla cuccokat.

- zörgős Montessori-tornyot pakolgatok neki, amit ő lebont, és egyenként zörgeti a kerikákat.

Na, most több nem jut eszembe, de biztos szoktunk még... majd megírom, ha beugrik.

Történelmi pillanat

Miett ma éjjel aludt. Igen, végig. Egyetlen másfél-két órás periódus sem volt, amit ébren tölött volna, sőt még csak enni sem kelt fel. Ráaadásul este kilenkor már aludt. Hónapok óta először ma reggel kipihenten ébredtem. Kár, hogy ez valószínűleg csak kivételes eset volt, de ezt is meg kell becsülni. Főleg, hogy az alváslaborban csak február 17-én fogadnak, és akkor is csak ambuláns rendelésre. Nem mintha valóban vonzó lehetőségnek tartanám a tényleges alváslabort, főleg azok után, amiket Anett mesélt: rohadtul nincs kedvem szegény, beelektródázott gyerekkel 24 órát tölteni egy ágyon egy olyan szobában, ahol nem merem a kosz miatt letenni a földre, és nincs hol hagynom, amíg kimegyek WC-re, csak azért, hogy a végén megörvendeztessenek egy olyan rendkívül hasznos és könnyedén megvalósítható tanáccsal, hogy ne kényeztessem el. Jó, nem fogom. 

Amúgy mostanáig azért nem írtam, mert egyszerűen nem volt sem időm, sem erőm. Minden percemet, amit nem Miettel töltöttem, tanulással, vagy - ritkább esetben - alvással töltöttem... de ilyenből amúgy sem volt sok. Amellett, hogy nem alszik, még iszonyúan anyás is lett, ami nem azt jelenti, hogy folyamatosan vele kell foglalkozom, csak azt, hogy nem foglalkozhatok mással:P Amíg őt nézem, mellette ülök, stb. remekül eljátszik magában, de amint olvasni/tanulni/főzni, vagy bármi mást szeretnék, nem hagy. A konyhában pl. képes folyamatosan a lábszáramba csimpaszkodva nyavalyogni, hiába beszélek hozzá, hiába nyitom ki a konyhaszekrényét, hiába próbálkozom bármivel. Tulajdonképpen nagyon aranyos, de baromi fársztó, főleg, ha belekalkuláljuk, hogy emelett jó, ha 10 órát alszik egy nap, és nekem vizsgaidőszakom van... Remélem, átmegyek mindenből:) (- na, ilyet sem mondtam még soha komolyan!:))

Ja, és mindjárt járni fog, már simán lép 4-5-öt egymás után, elég tempósan, csak a biztonságérzete hiáyzik még hozzá: ilyekor az egyik kezével még mindenképp kapaszkodni akar valamibe. 

Téliszünet

Na, megvolt az első karácsony és Szilveszter is, és meglehetősen mozgalmasan telt. Olyannyira, hogy én is vagy túl elfoglalt, vagy túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy írjak. Szerecsére Tamás is szabin volt teljes két hétig, úgyhogy ez most egy igazi téliszünet volt mindhármunknak: ami azt jelenti, hogy teljesen kizükkentünk a normális kerévágásból. Viszont hétfőtől kezdődik Tamásnak a meló, nekem pedig muszáj lesz most már aktívabban ráállni a tanulásra... nem lesz egyszerű visszaszokni - és Miettet visszaszoktatni - a hétköznapokba. 

De most már tényleg elkezdem a beszámolót az elmúlt két hétről:)

Szóval a karácsony kicsit felemásra sikerült. Hima fertőző tüdőgyulladást kapott, ezért az utolsó pillanatban kiderült, hogy nem tudunk velük együtt ünnepelni. Pedig tökre vártam, hogy a három gyerek végre szabadon vegyülhessen, mert mindig csak a Parázsban találkozunk, ahol Miett csak babakocsiban vagy ölben szokott előfordulni. Nekik szegényeknek meg végképp elég szomorú lehetett így a Szenteste. 

Így aztán 24-én, miután délben itthon ünepeltünk anyuékkal, elvittük az ajándékokat Csabáékhoz és tovább is álltunk Nagyiékhoz. Tök meglepő volt, hogy Miett minden ajándéknak örült, mindegyikkel játszott, mindent megvizsgált. Persze a végére azért elfáradt, de nem volt az az érzésem, ami ebben a korban nem lenne meglepő, hogy elég lett volna a csomagolást odaadni neki. Azóta is rendszeresen megtalálja itthon is, amiket kapott.

Másnap aztán Dorkáékhoz, harmadnap Kunszentre mentünk az unokatesómékhoz, 29-én pedig a keresztszülők jöttek előszilveszterezni, úgyhogy kicsicsaj végülis annyi játékot kapott, amennyit eddig egész életében összesen sem. Tavasszal muszáj lesz megcsináltatni a gyerekszobai polcokat. 

De más szempontból sem volt unalmas ez az időszak: én például megint nem unatkoztam egyetlen éjszaka sem, mert Miettnek végülis tényleg kijött a két felső foga, és ez most sokkal megterhelőbbre sikerült, mint az első alkalommal. Nem kellett volna bedőlnöm a fogdokinak, aki azt találta állítani, hogy ha az elsőnél nem volt gond, a többinél sem lesz. Ha-ha-ha. 

Egy-két órát minden éjjel a szobájában töltöttem a matracon, de volt olyan éjaszaka is, hogy hajnalban tudott csak rendesen elaludni, közöttünk, az ágyban. 

Meglepő módon a Szilveszter éjszaka volt az egyetlen, amit Miett rendesen átaludt, pedig éjfél és fél kettő között szünet nélkül puffogtak-dörögtek a petárdák és a tüzijátékok minden irányből. Egyébként még soha nem töltöttük Dunaharasztiban a Szilvesztert, de egy élmény volt: akármelyik ablakon néztünk ki, ameddig a szem ellát, mindenütt színes volt az ég órákon keresztül, a szomszéd házaktól a városhatárig. (Meg egyébként is meglepően jó dolog a Szilvesztert punnyadással tölteni.) És Miett mindeközben édesdeden, teljes nyugalomban aludt, miközben a hős házőrző a franciaágyban reszketett.

Miett egyébként nemcsakhogy egyre biztosabban tud állni a lábán, de már rutinosan mászik át az összes küszöbön és szinteltoláson keresztül, ha pedig valami útban van, fogja, felemeli, és egy határozott mozdulattal a háta mögé veti. Tündéri. Sőt, elkezdett az alacsonyabb tereptárgyakra fel is mászni. 

És egyre egyértelműbben kommunikál, nem csak gesztusaiban, de lassan verbálisan is. A karjait kitárja, ha azt akarja, hogy felvegyük, vagy csak oda akar bújni, és már teljesen tisztán és hangosan artikulál bizonyos szótagszerűságeket, pl. ma-ma-ma, me-me, ba-ba-ba, ada-ada-ada, any-any-any, ilyesmik. Olyan jó lesz, ha majd elkezd beszélni!

BUÉK! 

Nevelés

Miett időközben 8 hónapos lett, és egyre tovább tudja megtartani magát állva támaszték nélkül. És közben baromi látványosab növi ki a csecsemőkort is: mostanában határozottan nem könnyű vele.

Persze nem is kibírhatatlanul nehéz, csak amikor éjszaka evés után naívan újra és újra megpróbálom visszetenni az ágyba, és várom, hogy szépen aludjon el rögtön, mint egy-két hónapja, elkezdek halkan kiosonni a szobából, de ő már ül fel, és másodperceken belül felhangzik az a bizonyos sikítás, bennem pedig realizálódik, hogy ma is akkor mondhatom szerencsésnek magam, ha vissza tudom alatatni annyi idő alatt, hogy még utána én is vissza tudjak aludni... na, akkor azért eléggé el tudok keseredni. És őszintén szólva határozottan nem vigasztal az sem, hogy neki viszont még rosszabb lehet. 

Most azért reménykedem, hogy egy-két napon belül jobb lesz a helyzet elalávás és visszaalvás terén is, mert már átjöttek a fölső fogai is az ínyén, úgyhogy talán legalább ez nem fogja gyötörni. Most egyébként kb. ugyanakkorák a fölső fogai, mint az alsók voltak ezen a képen, csak éppen lehetetlen lefotózni őket. 

De egyébként most már nappal sem annyira könnyű a helyzet, mint eddig volt, tanulni pl. szinte már egyáltalán nem tudok, amikor ébren van, vagy legalábbis sokkal lassabban: egyrészt az alvás nappal is problémás, hiába agyon álmos, másrészt pedgi egy örökmozgó öngyilkos merénylő, folyamatosna figyelni kell, hogy ne nyúljon bele egy konnektorba valami olyan helyen, ahol még én se tudtam, hogy van egyáltalán. Ha meg éppen nem ilyesmivel van elfogalalva, akkor minden követ megmozgat, akár szó szerint is, hogy feljusson az ölembe. 

Meg egyébként is, meglepően hamar eljött az a pillanat, amikor már muszáj újra elgondolkoznom bizonyos alapvető nevelési kérdéseken. Már nem működik, hogy megpróbálom kitalálni, mi a jó neki, hozzáigazítom a napirendünket az igényeihez, és akkor békésen éldegélünk együtt és egymás mellett. Az akaratossága ezt már egyszerűen nem engedi meg. Egyelőre azt a módszert próbálom követni, hogy nem egyszerűen csak nemet mondok neki mindenre, ami nem szabad, de ő nagyon, visítva akarja, hanem elveszem tőle, hanem felveszem, arrébb rakom, és mindig kínálok neki valami alternatívát, ami hasonlít, de szabad megtapogatni/bevenni a szájába. Egyelőre több-kevesebb sikerrel és ideig, de működni látszik a dolog. Vajon meddig?

 

Első Mikulás

Úgy tűnik, bejött, amit sejtettem: a mozgásfejlődés szempontjából az elmúlt hónap valóban nem volt túl eseménydús - hál'Isten. Miett az állást és a különféle hangadásokat gyakorolja rendületlenül. Persze napról napra ügyesebb, de szerencsére még nem olyan látványos a változás, hogy érdemes lett volna gyakrabban beszámolni róla. 

Na meg nekem sem volt túl sok energiám, mert ez az időszak viszont más szempontból volt mozgalmas. Az elmúlt pár hétben például egyik éjszakámat sem töltöttem unalmas és snassz alvással. Miért is tettem volna, hiszen sokkal jobb programom volt: a nyűgös, fáradt és - jobb esetben - halál álmos Miettet próbálgattam inkább visszaaltatni. Ugyanis egyrészt tombol a szeparációs szorongás, másrészt folyamatosan alakul át az alvásigénye és a napi ritmusa. Harmadrészt még a foga is jött, legalábbis pár napig. Az utóbbi pár napon volt csak egy-két nyugis éjszakám végre.

Most viszont eljött Miett első Mikulása, ami megfelelő apropót szolgáltatott, hogy végre legalább életjelt adjak magunkról. Ez a Mikulás-dolog egyébként meglepően sikeres volt: én készültem persze ajándékkal, meg életemben először diszkréten karácsonyi díszbe is öltöztettem a lakást - legalábbis a gyerekszobát és a konyhát -, amíg Miettre a Mama (anyu) vigyázott, de azt hittem, hogy ennek csak számomra lesz jelentősége egyelőre. Viszont amikor felhoztuk, kicsicsaj kiszúrt a szobájában minden egyes lígő-lógó díszt és polcon megbújó csillagocskát. Nem is beszélve a hóemberekről, amiket Nagyi (Tamás anyukája) csinált nekünk. Ezekre teljesen rákantatt, ahányszor meglátja valamelyiket, hangos magyarázással vagy sikítással követeli, és el sem vehetjük tőle "büntetlenül". 

Az ajándékoknak is sikere volt: egy nagyalkú, kartonlapú könyv várta az ablakban, a kicsi kék cipője mellé támasztva. A címe Sürgés-forgás Macivárosban. Egy Anne Suesse nevő nő rajzolta, és az egész nagyon Tesz-Vesz-Város hangulatú, rengeteg apró, felfedezhető részlettel, ami miatt jó sokára fogja csak kinőni. Még csütörtökön kapott a Nagyitól is két lapozót: az Iciri-picirit és a Háp, háp, háp, jönnek a kacsákat, meg egy rakás puha kockát, mindenféle ábrával az oldalaikon. Egyébként a játékok már átvették a hatalmat a nappaliban és a gyerekszobában. Karácsony után valószínűleg megrohamozzák a konyhát, és tavaszra egészen biztosan beveszik a hálószobát is. Véderőink már rég elestek a harcmezőn.

Amit még kihagytam, az az első állatkerti kalandunk volt: főleg azért, mert igazából Miettet az emberek még határozottan jobban érdekelték, mint az állatok, egyedül az akváriumokat nézegette huzamosabb ideig nem szűnő érdeklődéssel. Nekünk meg időnk nem volt nagyon az állatokra az én fájós derakam és Sona meg Hima mellett, akik viszont folyamatosan igényelték 3 felnőtt kitartó figyelmét:)

Ja igen, és van még valami: a szeparáció-tapasztalattal együtt Miett megtanulta nagyon határozottan érvényre jutattni az akaratát. Bár néha igyekszünk azért ellenállni, kevés sikerrel, de az biztos, hogy ha valami nem úgy van, ahogy ő szeretné, azt éles hangon, egyre egyértelműbb kommunikációval hozza a tudomásunkra. Már gondokodtam is rajta, hogy csatlakozom egy évfolyamtársamhoz, és én is az akarat fogalmából írom meg inkább a disszertációmat. Valahogy így fog kezdődni: "Bár az akarat létezésének gyanúját a megelőző korokban is alátámasztották közvetett bizonyítékok, egyértelmű manifesztációja csak 2008 április 10-én jött a világra..."

Telik az idő

Hát igen, mostanában telik az idő, minden különösebb esemény nélkül. Miett nem túl elítélhető módon nem szólalt meg, nem állt fel és nem diplomázott le az elmúlt majdnem egy hónapban. De azért szerencsére szépen és továbbra is a korának megfelelően fejlődik.
A nyaralás után a GameStar tábort is meglepően jól viselte, bár a vége felé már elég nyűgöske volt ő is, de lehet, hogy ez az én saram. Kicsit rosszul esett, hogy együtt töltöttem egy hetet azzal a libával, aki lenyúlta az állást, amiért egy éve küzdök (nem beszélve az elmúlt évek munkájáról). Lehet, hogy kicsicsaj is ezt érezte meg. De azért jó volt, szereztünk rajongókat mindketten az ifjabb korosztályból és nagyokat sétáltunk este a szálló szép, ősfás parkjában. És végre feladhattam rá a kitty-s napozót is!
A gügyögést mostanában nem viszi túlzásba, a mozgása viszont annál jobban fejlődik. Most már teljesen biztos kézzel nyúl a játékaiért és teszi be a cumit a szájába. Ha nagyon muszáj, max rásegít a másik kezével. És helyváltoztatásra is képes: persze kúszni, mászni még bőven nem tud, de simán elgördül a helyéről, ha leteszem valahova. A játszószőnyeg közepéről kb. 15 másodperc neki eljutni a képen látható távolságba:
Sőt, ezt a mutatványt a modellreptéren is reprodukált, és persze első dolga volt belemarkolni a jó koszos fűbe:Szerencsére a szobáját is kezdi megszokni. Illetve tulajdonképpen azt hiszem, soha nem is volt különösebb gondja vele, a nehéz elalvásokat 2 órás sírásokkal, amiket az utóbbi héten produkált, szerintem igazából az okozta, hogy korábban álmosodik mostanában, és erre nem jöttük rá rögtön. Most két napja egy órával korábban fektetjük, és pár percen belül szépen el is alszik a kis tündér. És ilyen édes olyankor:Ami a kajálást illeti, szerencsére még mindig csak anyatejet kap, mostanában már csak 5-6-szor inkább többet, mint 6-7-szer kevesebbet. Nem hagytam magam meggyőzni a dokinénitől, hogy az egy egész (!!!) őszibarack még belefér a WHO ajánlásába, miszerint fél éves korig a gyerek kizárólag anyatejet kapjon, ha van rá mód. Viszont mindjárt itt a 6 hónapos kor, úgyhogy megint beleveszünk kissé a babaipar rengetegébe és már nézegetjük az etetőszékeket és a százféle kanálkát, tányérkát. Sőt, bevallom őszintén, egyszer megkóstoltattam már vele a körtét :) Épp ettem, amikor elkezdett nyavalyogni kicsit, és bementem hozzá. Majd kinézte a kezemből azt a szerencsétlen körtét, úgyhogy beletúrtam az ujjammal a gyümölcs húsába és odanyújtottam neki. Látszólag nem volt vele baja, ami elég nagy pozitívum, főleg az egy-két hónapja kóstolt édesköménytea után... kár, hogy azt az arcot nem tudtam lefotózni, maga volt a tömény undor:) Remélem, nálunk nem lesz olyan tortúra minden egyes etetés, mint Sonáékkal!
Összességében szinte megfogahatatlanul, egészen apró lépésekben zajlanak a vátlozások, de nagyon is észrevehető az eredményük. Kicsicsaj mozdulatai egyre fókuszáltabbak, a figyelme egyre koncentráltabb, egyre érdeklődőbb... egyre kevésbé csecsemő-, és egyre inkább kisgyerekszerű. És persze mi egyre jobban imádjuk és jóóól elkényeztetjük:)

Hurrá, nyaraltunk!

Bevallom őszintén, már szombat délben hazaértünk az első komolyabb, immár hármasban eltöltött nyaralásból, de azóta nem igazán jutottam hozzá, hogy belevágjak egy ilyen rendkívül hosszadalmas projektbe, mint egy blogpost megírása:) Mea culpa, de hát a pihenést is ki kell pihenni, ráadásul a 12 nap egyetlen negatív hozadékaként kicsicsaj igencsak nehezen viseli még az egyedüllétet, legyen szó akár csak rövid percekről is.

Az első három napot Balatonlellén töltöttük anyósomékkal. Mióta oda járunk, most először nem esett az eső: lehet, hogy kicsicsaj szerencsét hozott? Leszámítva azt az "apróságot", hogy Tamásnak az utolsó nap estéjére már anyira fájt a foga, hogy be kellett rángatnunk a fogorvost a rendelőbe, hogy kihúzza, végig nagyon jól éreztük magunkat. A saját magam teljes megdöbbenésére még arra is rávettem magam, hogy Miettet a strandon szoptassam meg. Szerencsére az emberek eléggé zavarban vannak ilyenkor ahhoz, hogy ne bámuljanak meg telibe:) Csak a gyereknek jártak csodájára, hogy milyen jól viseli a többórás srandolást is. A fürdetéssel első este még zuhany alatt próbálkoztunk, de a közös zuhanyzó használata önmagában is elég macerás, hát még gyerekkel... nem is értem, miért nem gondoltunk ebbe bele előre. Viszont a kis 60 cm átmérőjű felfújható medencével remekül működött a dolog másnap. A kisbálna boldogan lubickolt a műanyag kerti asztal tetején, bár a medencében hosszában már alig fért el. És nem utolsó sorban arra is fény derült, hogy minden ellenkező híresztelés ellenére igenis lehetséges egy nap tizenötezerszer elmondani, hogy "Adjatok rá legalább egy cérnazoknit!":))

Pénteken indultunk tovább Gyékényesre szerepjátékozni. Azt hiszem, ez a 4 nap volt az utolsó kő azon az úton, ami az édes kislánytól az ördögi, elkényeztett, magárahagyhatatlan vámpírhoz vezet:) Nem elég, hogy már a mi társaságunkban is tizenegyen voltunk, ebből két lány nem is játszott, így ők egész álló nap ráértek babázni, de még a mesélőnk (egyben a főnököm) fél családja is ott volt és időnként ők is foglalkoztatták kicsicsajt.
Igazán durván bömbölni is itt hallottuk először szegénykét. Nem csoda, az egész napos pörgés után már vacsi előtt láttam rajta, hogy álmos, de evés után én hülye még megengedtem, hogy átvigyék a gyerekekhez. Nem mintha amúgy ez gondot okozott volna neki, de mostanában azt kezdtem el észrevenni, hogy egyetlen dolgot visel rosszul a kis tündér: ha nem hagyják aludni. Mire visszahozták, szívettépően ordított szegény, kb. háromnegyed óra aktív melóba telt elaltatni. De sikerült, és szerencsére ezt az éjszakát is nyugiban végigaludta. Ami a fejlődését illeti, ebben a négy napban a mozgásra koncentrált, viszoylag keveset dumált, viszont állandóan forgolódott: egyszer még a hasról hátra visszafordulás is sikerült neki. Egyébként itt, Gyékényesen barnult a legtöbbet, pedig itt is végig áryékban volt, bár tény, hogy a 40-es faktorú krémmel kevesebbet kenegettük.
Az utolsó majdnem öt napot Pécsen töltöttük Zsuzsáékkal. Ez már nem volt olyan jó, mert bár Pécs nagyon szép város és a szállodánk is nagyon szép helyen, a Misina oldalában volt, kilátással a városra, de a szállodaszemélyzet apró kellemetlenkedései és a belváros láthatóan turistalehúzásra berendezkedett volta egy kicsit kellemetlen szájízt adott a dolognak. Viszont megnéztük a TV-tornyot és voltunk az állatkertben is, ami sokkal kisebb ugyan, mint a pesti, de ugyanannyival hangulatosabb is. A hegyoldalban, magában az erdőben van az egész, a ketrecek között inkább ösvények, mint utak vezetnek. Hiába a letöbb állatnak nem ez a természetes élőhelye, mégis sokkal természetesebbnek hat az egész. Nem is beszélve arról, hogy az állatok nagyon jó állapotban vannak. Külön meglepetésként az egyik csimpánz még műsort is adott a kedvünkért.
Kicsicsaj szerencsére itt is nagyon jól viselkedett, szinte nem is sírt, ő láthatóan nagyon jól érezte magát. Viszont mivel a nap nagy részét babakocsiban vagy kenguruban töltötte, inkább a beszédfejlődésre koncentrált, az eö melett elkezdte próbálgatni a mély magánhangókat és egy pár mássalhangzót is.
Összességében szuper volt az egész nyaralás, nagyon jól éreztük magunkat, de azért már nagyon jó volt hazajönni is. Most már csak azt remélem, hogy kicsicsaj pár napon belül újra hozzászokik, hogy nem egész nap rajongja körbe egyszerre legalább három ember...

Ui.: És végezetül egy kép a cigire átmenetileg visszaszokott macsóapukáról és kislányáról a hazaúton:

1 hónap + 1 nap

Tegnap elfelejtettem leírni: az első egy hónap egyik legnagyobb tanulsága, hogy elképesztő mázlisták vagyunk. A kicsicsajnak - genetikai örökségét tekintve elképesztő módon - hihetetlen jó a természete. Eddig a legtöbb éjszakát legalább hajnali 4-ig átaludta, de gyakran, 5-ig, 6-ig is, és a legtöbbször dél körülre esett az éber periódusa. Sírni is csak ekkor szokott, néha ugyan ilyenkor 2 órát folyamatosan, de cserébe egész nap meg se szokott szólalni. Gyakran órákat ébren van ezen kívül is, de csak nézelődik, tanulja a világot. Szóval egy kis angyal.
Most viszont majdnem két napja gyakorlatilag nem alszik. Ordítani most sem ordít túl sokat, viszont egyfolytában tornázik és beszél - azaz folyamatosan hangokat ad ki a gőgicséléstől a hangos nyögésekig terjedő skáláról. És tényleg alig alszik, talán annyit sem, mint amennyi egy felnőtt ember szükséglete, nemhogy annyit, amennyi egy kisbabáé. És az evési ritmusa is mintha felborult volna kicsit. Talán hamarabb jött el a hathetes növekedési ugrás? Remélem, hamar túlleszünk rajta... úgy aludnék már egyet:)

Átaludt éjszaka

Ma éjjel kihagytunk egy teljes szoptatást, azaz kicsicsaj 6 és fél órát aludt egyhuzamban fél 12 és reggel 6 között. Ami egyben azt is jelenti, hogy én is aludtam majd' 6 órát egyhuzamban! Félek, rendszer ebből még nem lesz, de sebaj: az is valami, ha néha alhatok egy jót.

Az első két hét

A kórházban

A műtét után 12 órát kellett feküdnöm, ezalatt Miettre a csememős nővérek vigyáztak az újszülött osztályon. Hozzám egyszer hozták be, és a mellkasomra fektették. Hihetetlen jó érzés volt, hogy azonnal megnyugodott, amint rámtették. És a nővérektől is nagyon rendes volt, hogy odafigyeltek erre: egyébként a nővérek, a csecsemősök és a többi szülésznő is végig elképesztően rendesek voltak. Délután 5-kor kelhettem fel, egy nővér jött segíteni. Szerencsére egész gyorsan megoldottuk, le tudtam zuhanyozni és ki tudtam menni Tamásékhoz, megmutatni a babát. A hasam ezután már alig fájt és gyorsan gyógyult.
Aznap éjjel Miett még nem aludt velem, mert még gyenge voltam egy kicsit, de a következő naptól már igen. Szerencsére pont akkor nem volt szobatársam, mert a kicsicsaj végigordította az egész éjszakát, én meg félóránként mentem vele az ügyeletes csecsemőshöz, hogy megfejtsük, mi baja. Először váltig állították, hogy éhes, hiába bizonygattam, hogy az fura lenne, mert állítólag meglepően sok az előtejem, aztán megnézte, hogy szopik, és ő is megállapította, hogy tényleg nem éhes. Fűtőtest alá tettük, átöltöztettük, megbüfiztettük... minden kipróbáltunk, mire hajnali 2-3 körül végre elaludt, és onnantól kezdve aludt reggelig.
Szerencsére másnapra már megjött a rendes tejem, Miett is evett rendesen, de így is felmerült nála a sárgaság gyanúja. A vérvizsgálat negatív lett, úgyhogy velem alhatott aznap is, bár így meg azzal paráztattak be, hogy nem eszik eleget, ki fog száradni. Aztán mégiscsak evett eleget, utóbb az is kiderült, hogy máris megkezdődött a súlynövekedése is.
Másnapra viszont tényleg besárgult a teszt szerint, úgyhogy berakták a kék fény alá és csak háromóránkét (vagy amikor felébredt) hozták oda szoptatni, éjszakára pedig fejnem kellett neki tejet, és éjféltől reggel 6-ig "hagytak aludni". Ez volt a legrosszabb. Már 10 napja voltam kórházban, és így, hogy még a gyerek sem lehetett mellettem, kezdtem teljesen kikészülni. Másnap, amikor elmúlt a sárgaság és végre hazaengedtek minket, otthon kb. 5 percenként bőgtem el magam: alig akartam elhinni, hogy végre otthon vagyunk, nincs semmi baj, végre se engem, se a gyereket nem akar temetni senki...

Otthon

Nem véletlenül mondják, hogy nagyon kemény az első időszak az első gyerekkel. Pedig Miett tényleg nagyon jó kis kölök. Az eddig itthon töltött napokból csak kétszer esett éjszakára a bőgős szakasz, a nap többi részében pedig javarészt még alszik vagy max. csendben nézelődik. De nem is ez a nehéz benne. Amikor az ember otthon van, és ott is ott van vele ez a pici kis visító izé, akinek folyamatosan enni kell adni, akire vigyázni kell, akkor tudatosul igazán, hogy mennyire megváltozott az élet, és ráadásul mekkora felelősséggel jár ez az egész. Az első napokban - akármilyen boldogok voltunk is, akármennyire is csodáltuk a kicsicsajt - alig találtuk a helyünket, fáradtak és feszültek voltunk mindketten. Igazából csak most, több mint egy hét után kezdünk egyáltalán magunkra találni és nem úgy érezni magunkat, mintha elraboltak és kicseréltek volna minket az UFÓ-k.

Ami Miettet illeti, úgy néz ki, ő is kezd lassan hozzászokni a kinti világhoz: kezdenek eltünedezni róla a kis kiütések és a bőre hámlása is elmúlik lassan. A kéthetes szülinapja előtti napon pedig végre leesett a köldökcsonkja, most már csak a helyét kell ápolgatni egy kicsit.