Úgy tűnik, bejött, amit sejtettem: a mozgásfejlődés szempontjából az elmúlt hónap valóban nem volt túl eseménydús - hál'Isten. Miett az állást és a különféle hangadásokat gyakorolja rendületlenül. Persze napról napra ügyesebb, de szerencsére még nem olyan látványos a változás, hogy érdemes lett volna gyakrabban beszámolni róla.
Na meg nekem sem volt túl sok energiám, mert ez az időszak viszont más szempontból volt mozgalmas. Az elmúlt pár hétben például egyik éjszakámat sem töltöttem unalmas és snassz alvással. Miért is tettem volna, hiszen sokkal jobb programom volt: a nyűgös, fáradt és - jobb esetben - halál álmos Miettet próbálgattam inkább visszaaltatni. Ugyanis egyrészt tombol a szeparációs szorongás, másrészt folyamatosan alakul át az alvásigénye és a napi ritmusa. Harmadrészt még a foga is jött, legalábbis pár napig. Az utóbbi pár napon volt csak egy-két nyugis éjszakám végre.
Most viszont eljött Miett első Mikulása, ami megfelelő apropót szolgáltatott, hogy végre legalább életjelt adjak magunkról. Ez a Mikulás-dolog egyébként meglepően sikeres volt: én készültem persze ajándékkal, meg életemben először diszkréten karácsonyi díszbe is öltöztettem a lakást - legalábbis a gyerekszobát és a konyhát -, amíg Miettre a Mama (anyu) vigyázott, de azt hittem, hogy ennek csak számomra lesz jelentősége egyelőre. Viszont amikor felhoztuk, kicsicsaj kiszúrt a szobájában minden egyes lígő-lógó díszt és polcon megbújó csillagocskát. Nem is beszélve a hóemberekről, amiket Nagyi (Tamás anyukája) csinált nekünk. Ezekre teljesen rákantatt, ahányszor meglátja valamelyiket, hangos magyarázással vagy sikítással követeli, és el sem vehetjük tőle "büntetlenül".
Az ajándékoknak is sikere volt: egy nagyalkú, kartonlapú könyv várta az ablakban, a kicsi kék cipője mellé támasztva. A címe Sürgés-forgás Macivárosban. Egy Anne Suesse nevő nő rajzolta, és az egész nagyon Tesz-Vesz-Város hangulatú, rengeteg apró, felfedezhető részlettel, ami miatt jó sokára fogja csak kinőni. Még csütörtökön kapott a Nagyitól is két lapozót: az Iciri-picirit és a Háp, háp, háp, jönnek a kacsákat, meg egy rakás puha kockát, mindenféle ábrával az oldalaikon. Egyébként a játékok már átvették a hatalmat a nappaliban és a gyerekszobában. Karácsony után valószínűleg megrohamozzák a konyhát, és tavaszra egészen biztosan beveszik a hálószobát is. Véderőink már rég elestek a harcmezőn.
Amit még kihagytam, az az első állatkerti kalandunk volt: főleg azért, mert igazából Miettet az emberek még határozottan jobban érdekelték, mint az állatok, egyedül az akváriumokat nézegette huzamosabb ideig nem szűnő érdeklődéssel. Nekünk meg időnk nem volt nagyon az állatokra az én fájós derakam és Sona meg Hima mellett, akik viszont folyamatosan igényelték 3 felnőtt kitartó figyelmét:)
Ja igen, és van még valami: a szeparáció-tapasztalattal együtt Miett megtanulta nagyon határozottan érvényre jutattni az akaratát. Bár néha igyekszünk azért ellenállni, kevés sikerrel, de az biztos, hogy ha valami nem úgy van, ahogy ő szeretné, azt éles hangon, egyre egyértelműbb kommunikációval hozza a tudomásunkra. Már gondokodtam is rajta, hogy csatlakozom egy évfolyamtársamhoz, és én is az akarat fogalmából írom meg inkább a disszertációmat. Valahogy így fog kezdődni: "Bár az akarat létezésének gyanúját a megelőző korokban is alátámasztották közvetett bizonyítékok, egyértelmű manifesztációja csak 2008 április 10-én jött a világra..."
Bejegyzések
