Apák

Miett továbbra is ragaszkodik a hinta-palintához meg a nemhez, de most már mondogatja néha azt is, hogy inni, meg az igent is tudja bólogatni, és elkezdte használni az apa szót, méghozzá teljesen tudatosan és jól... eleinte. Ez a fázis kb. egy hétig tartott, majd elkezdett minden pasit, akit szeret, apának hívni, beleértbe a nagyapját is. Szombaton megyünk Gyékényesre, és a társaságban 5 másik pasi lesz. Vajon az 5. napra hányan nyerik el közülük a megtisztelő apa címet? Na de legalább az biztos, hogy a kiscsaj remekül tud általánostani.:)

Amúgy kiváncsi vagyok, ilyen időben hogy fogja viselni a szokásos gyékényesi-balatoni gyűrődést... majd beszámolok:)

Miett önálló és akar

Képeket most nem töltöttünk még fel, egyrészt, mert örülök, ha az örökmozgó mellett arra van időm, hogy leírjam, mi a helyzet, másrészt meg mert alig lehet lefotózni, olyan gyorsan mozog ki minden képből, hogy jó, ha 10 képből egy sikerül:). De azért később majd pótolom, ígérem.

Olyan drasztikus, látványos változást az utóbbi időben nem produkált egyébként, talán csak annyit, hogy rengeteg foga van, már a hátsók közül is kint van pár. Nagyon cuki velük, de azért én jobban örültem volna, ha szép lassacskán jönnek ki: minél később, annál később romlanak el ugye. Mindenesetre igyekszünk most már egyre gyakrabban mosni a fogát. Ráadásul ha egy-egy durvább foga jön, simán felmegy a láza tök hirtelen 39 fokra, és kb. egy napig csillapítani kell. Még az a szerencse, hogy ő még ezt is elég jól viseli, csak 39 fölött szokott nyűgös lenni, ami azért eléggé jogosnak tűnik. Nem is emlékszem, hogy nekem valaha lett volna ilyen magas lázam. 

Változásnak kevésbé látványos, de azért önmagában, vagy a játszótéren a többi gyerekhez viszonyítva elég döbbenetes az a magabiztosság, ahogy Miett mozog. Nemcsak az, ahogy jár, de ahogy az emelkedőket-lejtőket, a küszöböket kezeli, na meg ahogy a labdával bánik pl. Ha meglát egy labdát a játszótéren, azonnal rávetődik, ha másik gyerek elől menekíti, csak lehajol, felkapja és rohan vele, ha meg éppen nincs konkurencia, úgy vezeti a labdát, hogy én csak nézek. Simán körbefocizza az egész játszóteret, anélkül, hogy elesne vagy egyszer is mellérúgna. Szerencsére ebben nem rám ütött, de már előre látom, mekkorákat fognak röhögni az apjával az én bénázásaimon:).  

Nap mint nap megdöbbenek egyébként valamin, amit csinál. Tegnap pl. miután beletette a babát a játékbabakocsiba, rögtön nyúlt a biztonsági övhöz, és csatolta be. Múlt hétvégén kapta meg a kocsit, és csak napi pár parcet játszott vele, de máris érti, hogy hogy működik.

Ha valamit próbálunk eldugni előle, tuti azonnal megtalálja, az asztal tetején is kiszúrja, meg persze már mindent ott keres akár 10 perc múlva is, ahova utoljára tette. 

A játszóterezések, főleg ebben az időben, amikor a 11 és 3 közötti időszakot kivéve igyekszünk minden percet kint tölteni, megteszik a hatásukat a szocializációjára is. Nem tudom, írtam-e már, de nemrég köszöntött be Miettnél az az időszak, amikor teljes hévvel próbálnak a kölkök egymással ismerkedni. Persze eleinte az ölelésből feldöntés lett, a hatalmas puszikból a végére harapás, a simogatásből ütögetés és szembenyúlás, csupa szeretetből. Résen kellett lennem rendesen, de még így is akadtak hülye anyukák... mondjuk ezek a játszótéri tapasztalatok azt hiszem, külön posztot érdemelnének, meg is írom azt is majd valamelyik nap. 

Mindenesetre nem adtam fel, és most már Miett sem a játszóterek réme, úgyhogy most, hogy már nem fenyeget a 8 napon túl gyógyuló sérülések okozásának réme, egyre inkább elengedhetem a kezét, és hagyom, hogy maguk között rendezzék el a konfliktusokat. 

Ami a beszédét illeti, érdekes módon az utóbbi időben nem sok változás történt, maradt a hinta-palinta, az apa-dolog valahogy eltűnt, viszont bejött a hoppá. Amit viszont tökélyre fejlesztett, az az ugatás. Nem vau-vauzik, hanem vu-vuzik, tehát az igazi ugatást utánozza. Ha meglátt egy kutyát vagy más olyan állatot, amit nem hallott még hangot adni, mutat rá és mondja hozzá. Ha ugatnak a kutyák az utcában, ő is nekiáll, néha meg csak úgy odamegy Isishez, belehajol a békésen pihengető kutya arcába, és határozottan közli vele, hogy vu-vu. Baromi aranyos:)

A kutyával egyébként nagyon jól elvannak, játszanak olyat, hogy Miett üldözi, Isis meg menekül, vagy Miett felveszi valamelyik játékát a földről, odanyújtja neki, aztán mikor Isis elvenné, menekíti előle, stb. De a legédesebb az volt, amikor Miett a kiflijével leült a fűbe, vele szemben a kutya, aki belehajtotta a hatalmas fejét az ölébe, és a kiscsaj morzsánként etette a kiflijével. Sajnos erről sincs kép, mert nem volt Tamásnál gép, amikor látta. 

Ami szintén kevésbé látványos, de nekünk elég nagy változást jelent, az az, hogy most már látszik Miett reakcióin, hogy szinte mindent megért abból, amit modnunk neki, pl. tedd vissza, add oda, vidd oda, stb., és ő is próbál mutogatással magyarázni. Csomószor simán megérteti így magát velünk. Bár persze én örülnék, ha a visítás-mutogatás kombót lassan egy-két alapszóval kiváltanánk, viszont ahhoz nincs szívem, hogy nekálljak anya-nem-értit játszani vele, miközben tök ügyesen próbálja megértetni magát velem, csak épp nem szavakkal. Marad az, hogy továbbra is mindent jó sokszor ismétlek, és reménykedem, hogy nem csak a kutyákat tartja érdemesnek a beszélgetésre:)

Taps vezér utca

Várni akartam ezzel a bejegyzéssel, amíg Tamás feltölti a múltkori unokatesós szombatról a képeket, de mivel ez várhatóan 2028-ban fog csak bekövetkezni, az arról szóló beszámolót majd utólag abszolválom, most viszont beszámolok a legújabb fejelményekről, mielőtt ezek is elavulnának.

Először is, kb. két hete a messzebb lévő játszótéren összefutottunk egy Enikő nevű 13 hónapos kiscsajjal, aki teljesen elbűvölte Miettet. A hintázás után még egy csomót sétáltunk is együtt, Miett pedig végig simogatta, csodálta, és hangosan örült neki.:) Aztán Tamásnak másnap egész nap sétálnia kellett vele: gondolom, motiválólag hatott rá, hogy Enikő már egyedül sétálgatott. Azóta is egyfolytában sétál, és már egyedül is egyre nagyobb távolságokat tesz meg. Ma már nemcsakhogy nem ült le, amikor észrevette, hogy kapaszkodás nélkül megy, de még nagy büszkén vigyorogva vissza is nézett rám. 

Mostanában sokszor nem is babakocsival megyünk sétálni, hanem csak gyalogolgatunk, és ha elfárad, felkapom. Persze így nem jutunk messzire, csak 1-2 háztömbre, de legalább ugyanúgy eltart akár egy-másfél órát is:) Mondjuk amikor elmentünk kocsi nélkül Tamásért a művházba, akkor azért majdnem letört a derekam az én kissúlyú, kevesebb, mint 8 kilós lányomtól:)

A szavakat is egyre jobban érti, és ezt jelzi is felénk, és nagyon tud neki örülni, ha látja, hogy észrevettük:) A múltkor pl. a szobájában mutogattam neki, hogy a falon is van zsiráf, meg a szőnyegen is, erre hirtelen felcsillant a szemében a heurékaélmény, négykézlábra pattant, és vigyorogva odaszáguldott a műanyag zsiráfjához. 

Tegnap pedig, amikor beugrottunk a bababoltba, Tamás megkérdezte, melyik utcában vagyunk. Amikor válaszoltam, hogy Tas vezér utca, kicsicsaj boldogan elkezdett tapsikolni a karomban, úgyhogy most már nekünk is bekerült az első szó a családi szószedetbe: azt hiszem, ez az utca nekünk már örökre Taps vezér marad.

De más szempontból is sokkal intenzívebben próbál kommunikálni és interaktálni a világgal az elmúlt két hétben: pl. csomószor megint elkéri a kanalat, és sok esetben már be is kerül a kaja a szájába. Úgyhogy most megint állandóan mocskos a konyha, viszont cserébe mi meg baromi büszkék vagyunk:) Teljesen rákattant a rajzolásra is. A múltkor a nagyinál is ráindult a letörölhető mágneses rajztáblára, itthon meg a tollakra és a ceruzákra. Ilyenkor baromira kell rá figyelni, főleg, amikor a toll végével próbál rajzolni, de nem lehet neki nem megengedni, hogy próbálkozzon. Persze egyelőre a reprezentativitás eleme még hiányzik a dologból, de nagyon élvezi, hogy azokat a vonalakat ő maga csinálja.  

Egyre többször nem csak kifele pakol már, hanem befele is, és a szivacskockákból is teljesen magától próbált már többször építeni is, nem csak az én tornyomat lerombolni. 

Ezen kívül elég határozottan mutogat, és elkezdte odaadni a dolgokat, ha azt akarja, hogy csináljunk valamit az adott tárggyal, vagy ha egyszerűen csak nincs már rá szüksége. Persze, aminek igazán nem kéne leesnie, mint pl. a telefonom, az legtöbbször azért még a földön végzi, amikor éppen kiesik őkirályi felsége kegyeiből, de az ember ugye ne legyen maxmalista. 

Nem hittem volna, de úgy látszik, tényleg valami mérföldkő lehet az egy éves kor. 

UPDATE: el is felejtettem, hogy már teljesen egyedül iszik a sportüvegből:)

Téliszünet

Na, megvolt az első karácsony és Szilveszter is, és meglehetősen mozgalmasan telt. Olyannyira, hogy én is vagy túl elfoglalt, vagy túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy írjak. Szerecsére Tamás is szabin volt teljes két hétig, úgyhogy ez most egy igazi téliszünet volt mindhármunknak: ami azt jelenti, hogy teljesen kizükkentünk a normális kerévágásból. Viszont hétfőtől kezdődik Tamásnak a meló, nekem pedig muszáj lesz most már aktívabban ráállni a tanulásra... nem lesz egyszerű visszaszokni - és Miettet visszaszoktatni - a hétköznapokba. 

De most már tényleg elkezdem a beszámolót az elmúlt két hétről:)

Szóval a karácsony kicsit felemásra sikerült. Hima fertőző tüdőgyulladást kapott, ezért az utolsó pillanatban kiderült, hogy nem tudunk velük együtt ünnepelni. Pedig tökre vártam, hogy a három gyerek végre szabadon vegyülhessen, mert mindig csak a Parázsban találkozunk, ahol Miett csak babakocsiban vagy ölben szokott előfordulni. Nekik szegényeknek meg végképp elég szomorú lehetett így a Szenteste. 

Így aztán 24-én, miután délben itthon ünepeltünk anyuékkal, elvittük az ajándékokat Csabáékhoz és tovább is álltunk Nagyiékhoz. Tök meglepő volt, hogy Miett minden ajándéknak örült, mindegyikkel játszott, mindent megvizsgált. Persze a végére azért elfáradt, de nem volt az az érzésem, ami ebben a korban nem lenne meglepő, hogy elég lett volna a csomagolást odaadni neki. Azóta is rendszeresen megtalálja itthon is, amiket kapott.

Másnap aztán Dorkáékhoz, harmadnap Kunszentre mentünk az unokatesómékhoz, 29-én pedig a keresztszülők jöttek előszilveszterezni, úgyhogy kicsicsaj végülis annyi játékot kapott, amennyit eddig egész életében összesen sem. Tavasszal muszáj lesz megcsináltatni a gyerekszobai polcokat. 

De más szempontból sem volt unalmas ez az időszak: én például megint nem unatkoztam egyetlen éjszaka sem, mert Miettnek végülis tényleg kijött a két felső foga, és ez most sokkal megterhelőbbre sikerült, mint az első alkalommal. Nem kellett volna bedőlnöm a fogdokinak, aki azt találta állítani, hogy ha az elsőnél nem volt gond, a többinél sem lesz. Ha-ha-ha. 

Egy-két órát minden éjjel a szobájában töltöttem a matracon, de volt olyan éjaszaka is, hogy hajnalban tudott csak rendesen elaludni, közöttünk, az ágyban. 

Meglepő módon a Szilveszter éjszaka volt az egyetlen, amit Miett rendesen átaludt, pedig éjfél és fél kettő között szünet nélkül puffogtak-dörögtek a petárdák és a tüzijátékok minden irányből. Egyébként még soha nem töltöttük Dunaharasztiban a Szilvesztert, de egy élmény volt: akármelyik ablakon néztünk ki, ameddig a szem ellát, mindenütt színes volt az ég órákon keresztül, a szomszéd házaktól a városhatárig. (Meg egyébként is meglepően jó dolog a Szilvesztert punnyadással tölteni.) És Miett mindeközben édesdeden, teljes nyugalomban aludt, miközben a hős házőrző a franciaágyban reszketett.

Miett egyébként nemcsakhogy egyre biztosabban tud állni a lábán, de már rutinosan mászik át az összes küszöbön és szinteltoláson keresztül, ha pedig valami útban van, fogja, felemeli, és egy határozott mozdulattal a háta mögé veti. Tündéri. Sőt, elkezdett az alacsonyabb tereptárgyakra fel is mászni. 

És egyre egyértelműbben kommunikál, nem csak gesztusaiban, de lassan verbálisan is. A karjait kitárja, ha azt akarja, hogy felvegyük, vagy csak oda akar bújni, és már teljesen tisztán és hangosan artikulál bizonyos szótagszerűságeket, pl. ma-ma-ma, me-me, ba-ba-ba, ada-ada-ada, any-any-any, ilyesmik. Olyan jó lesz, ha majd elkezd beszélni!

BUÉK!