Emil RuleZ rulez

Kicsicsaj Emil RuleZ rajongó lett, ez most már biztos. Rögtön apa után és anya előtt a legjobb módszer a megnyugtatására egy kis táncolás mondjuk a Hello, Tourist!-ra. Bár a Zazie az ágyban-t is szereti... én pedig naívan bizakodom, hogy azért a szöveget még nem érti:)

Miett nélkül

A kórház óta most voltam először Miett nélkül. Délután elugrottunk Tamással porszívót venni, és addig anyura hagytuk a kiscsajt. Csak kb. egy óráig tartott az egész, de nagyon fura volt. Már egészen hozzászoktam, hogy mindig ott van max egy szobányi távolságra...
Egyébként azt figyeltem meg, hogy már egész jól tud 25 cm-nél jóval messzebbre is fókuszálni a szemeivel.

Átaludt éjszaka

Ma éjjel kihagytunk egy teljes szoptatást, azaz kicsicsaj 6 és fél órát aludt egyhuzamban fél 12 és reggel 6 között. Ami egyben azt is jelenti, hogy én is aludtam majd' 6 órát egyhuzamban! Félek, rendszer ebből még nem lesz, de sebaj: az is valami, ha néha alhatok egy jót.

Csuklás

A kicsicsajszi nem szeret hason feküdni, de nagyon nem. Pedig néha nagyon jól jönne, főleg, mikor bealszik a szoptatás végén és esélyünk sincs hatékonyan megbüfiztetni. Ma konkrétan 2 perc alatt fordult vissza stabil oldalfekvésbe, rendesen, a súlypontját is átbilletve, amikor evés után hasrafektettem. Úgy néz ki, marad a menetrendszerű csuklás minden étkezés után. Meg egy idegbajos apuka, aki ilyenkor kétségbeesetten hozza a gyereket "Szereld meg!" felkiáltással.

Az első két hét

A kórházban

A műtét után 12 órát kellett feküdnöm, ezalatt Miettre a csememős nővérek vigyáztak az újszülött osztályon. Hozzám egyszer hozták be, és a mellkasomra fektették. Hihetetlen jó érzés volt, hogy azonnal megnyugodott, amint rámtették. És a nővérektől is nagyon rendes volt, hogy odafigyeltek erre: egyébként a nővérek, a csecsemősök és a többi szülésznő is végig elképesztően rendesek voltak. Délután 5-kor kelhettem fel, egy nővér jött segíteni. Szerencsére egész gyorsan megoldottuk, le tudtam zuhanyozni és ki tudtam menni Tamásékhoz, megmutatni a babát. A hasam ezután már alig fájt és gyorsan gyógyult.
Aznap éjjel Miett még nem aludt velem, mert még gyenge voltam egy kicsit, de a következő naptól már igen. Szerencsére pont akkor nem volt szobatársam, mert a kicsicsaj végigordította az egész éjszakát, én meg félóránként mentem vele az ügyeletes csecsemőshöz, hogy megfejtsük, mi baja. Először váltig állították, hogy éhes, hiába bizonygattam, hogy az fura lenne, mert állítólag meglepően sok az előtejem, aztán megnézte, hogy szopik, és ő is megállapította, hogy tényleg nem éhes. Fűtőtest alá tettük, átöltöztettük, megbüfiztettük... minden kipróbáltunk, mire hajnali 2-3 körül végre elaludt, és onnantól kezdve aludt reggelig.
Szerencsére másnapra már megjött a rendes tejem, Miett is evett rendesen, de így is felmerült nála a sárgaság gyanúja. A vérvizsgálat negatív lett, úgyhogy velem alhatott aznap is, bár így meg azzal paráztattak be, hogy nem eszik eleget, ki fog száradni. Aztán mégiscsak evett eleget, utóbb az is kiderült, hogy máris megkezdődött a súlynövekedése is.
Másnapra viszont tényleg besárgult a teszt szerint, úgyhogy berakták a kék fény alá és csak háromóránkét (vagy amikor felébredt) hozták oda szoptatni, éjszakára pedig fejnem kellett neki tejet, és éjféltől reggel 6-ig "hagytak aludni". Ez volt a legrosszabb. Már 10 napja voltam kórházban, és így, hogy még a gyerek sem lehetett mellettem, kezdtem teljesen kikészülni. Másnap, amikor elmúlt a sárgaság és végre hazaengedtek minket, otthon kb. 5 percenként bőgtem el magam: alig akartam elhinni, hogy végre otthon vagyunk, nincs semmi baj, végre se engem, se a gyereket nem akar temetni senki...

Otthon

Nem véletlenül mondják, hogy nagyon kemény az első időszak az első gyerekkel. Pedig Miett tényleg nagyon jó kis kölök. Az eddig itthon töltött napokból csak kétszer esett éjszakára a bőgős szakasz, a nap többi részében pedig javarészt még alszik vagy max. csendben nézelődik. De nem is ez a nehéz benne. Amikor az ember otthon van, és ott is ott van vele ez a pici kis visító izé, akinek folyamatosan enni kell adni, akire vigyázni kell, akkor tudatosul igazán, hogy mennyire megváltozott az élet, és ráadásul mekkora felelősséggel jár ez az egész. Az első napokban - akármilyen boldogok voltunk is, akármennyire is csodáltuk a kicsicsajt - alig találtuk a helyünket, fáradtak és feszültek voltunk mindketten. Igazából csak most, több mint egy hét után kezdünk egyáltalán magunkra találni és nem úgy érezni magunkat, mintha elraboltak és kicseréltek volna minket az UFÓ-k.

Ami Miettet illeti, úgy néz ki, ő is kezd lassan hozzászokni a kinti világhoz: kezdenek eltünedezni róla a kis kiütések és a bőre hámlása is elmúlik lassan. A kéthetes szülinapja előtti napon pedig végre leesett a köldökcsonkja, most már csak a helyét kell ápolgatni egy kicsit.

Születéstörténet

Miett ma két hetes, és mi csak most kezdjük úgy érezni, hogy lesz energiánk a puszta ellátásán és a benne való gyönyörködésen túl is reflektálni a létezésére. Például blog írásával. Amit célszerű lenne a születése történetének összeszedésével kezdeni.

2008. április 10-én, reggel 5 óra 58 perckor született Tatjána Miett, azaz Morzsa. (Egyébként akkor még Tatjanaként írtuk le mindenhova a nevét, csak időközben kiderült, hogy ékezet nélkül külön kérvény nélkül nem anyakönyvezhető a Tatjána.)

A kórházba, bár túlhordásról szó sem volt, már majdnem egy héttel korábban bekerültem egy rossz CTG miatt. Onnantól kezdődött a kálváriánk. Naponta 3-4-5 NST - egyenként legalább 20 percesek, de gyakran másfél-két órát is otthagytak a gépen - kétnaponta ultrahang. Az ultrahangok mindig jók lettek, az NST-k esténként jók, napközben rosszak. Kicsi volt az oszcilláció. Az egész nap nem állt semmi másból, csak vizsgálatokból és a vizsgálatokra való várakozásból. Őrjítő volt, hogy az orvosok nem mondtak semmit, csak csóválták a fejüket a rossz eredmények láttán, ráadásul akkor még nem akartam elhinni, hogy tényleg azért, mert szokatlan az eredmény és ők se tudják, mi okozhatja. A végére a szobatársammal, aki úgy került be, hogy egyszer már beindult a szülése, azután leállt, már semmi mást nem akartunk, csak túlesni az egészen, és látni, hogy megszülettek a kölkök, egészségesen.
Kedden csináltak egy oxitocin terheléses tesztet (OTT), hogy megnézzék, hogy reagál a baba a mesterségesen keltett fájásokra. A reakciók jók voltak, de ugyanúgy voltak megint kisebb oszcillációjú szakaszok. Egyelőre továbbra is békén hagytak, bár én már bármit jobban szerettem volna...
Szerdán már egész nap pedzegették, hogy ma szülni fogok, tágult is valamennyit a méhszáj, fájásaim is voltak, egész jó rendszerességgel, de nem akartak erősödni, úgyhogy végül estére még hazament Tamás is. Azután éjjel, 10 óra körül elküldtek még egy NST-re...
Kb. két és fél vagy három órája feküdtem a szülőágyon mozdulatlanul, amikor megjött a doki, és burkot repesztett, látszólag véletlenül, bár szerintem azért, hátha attól felgyorsulnak az események. Tamást nem hívhattam még fel, illetve nem tanácsolták, de gyakorlatilag nem is tudtam volna, az ágyon fekve, az NST gépre kötve... pedig már nagyon szerettem volna. A fájások önmagukban nem lettek volna elviselhetetlenek, csak így, mozdulatlanul volt elég szörnyű kibírni. Egész éjjel 5 perceként (a zárójelentés szerint percenként) kb. fél, a vége felé 1-1,5 percig tartó fájások jöttek, de a gép szerint nem akartak 60 fölé erősödni. Ráadásul semmit nem tudtam meg arról, hogy kb. mire számítsak, mik a tervek.
A szülésznőben is jó nagyot csalódtam: először is azért, mert egész éjszaka végig egyedül voltam. Pedig ha már Tamást nem hagyták behívni, mondván, hogy ez még semmi, meg nem férfinak való, meg ő amúgyis türelmetlen (ha-ha, ez igaz, és?!?!), akkor azért jó néven vettem volna, ha legalább a választott szülésznőm megpróbálja megkönnyíteni a helyzetem, és nem csak arra rábeszélni, hogy aludjak... na persze, amikor pont akkor jön mindig egy fájás, mikor épp elszudítana az ember... Amikor pedig nagy néha benézett, próbáltam kérdezgetni, hogy mire számítsak, stb. , de ebből ő csak azt szűrte le, hogy én már ezt is nehezen viselem, és jajj, mi lesz így később. Pedig egy hangos szavam nem volt, hajnal felé kezdtem el nyögdösni csak, azt is halkan, és mivel nem volt velem senki... azt se nagyon hallhatták...
Valamikor hajnalban jött be a doki egy másikkal, konzultálni az esetemet. Ez a fiatal doki tippelt először a méhlepény állapotára, mondtam is neki, hogy igen, már a 36. hét óta III-as érettségű. Azután hajnali 4 körül bejött újra a dokim, és mondta, hogy legyen császár, nem tudják, mi lehet ez, lehet, hogy semmi, de ne kockáztassunk. Nem sok választott el attól, hogy a megkönnyebbülés hatására kitörjön belőlem: VÉGRE! - kb. 24 órája adtam fel végleg a természetes szüléshez való ragaszkodást, csak egy egészséges, visitó kiscsajt szerettem volna látni már, a többi totál mellékessé vált. Ehelyett udvariasan, kicsit szomorkás, beletörődő mosollyal mondogattam, hogy persze-persze, megértem én. Végre felhívhattam Tamást is, elmondtam, mi a helyzet, az utána következő kb. fél órában pedig imádkoztam, hogy ne izguljon és egyben beérjen a kórházba... de legalább már véget ért a végeláthatatlan, mozdulatlan várakozás. Végre történt valami, és - nem mellesleg - én is tudtam róla, hogy mi.
Ezután már felgyorsultak az események: Miután Tamás beért, és be is engedték a szülőszobára, nemsokára megjelent az aneszteziológus is, és nagyon kedvesen és nagyon részletesen elmagyarázta, hogy mi fog történni, hogy néz ki az epidurális érzéstelenítés. A baj csak az volt, hogy Tamás nem ment ki, pedig a gerincbe szúrt tű az egyetlen olyan orvosi beavatkozás, amit még hallomásból sem bír elviselni, úgyhogy mire legközelebb odanéztem, az arcszíne már határozottan emlékeztett az apás szett műtősruhájára, csak kevésbé volt élénk. Szerencsére mire betoltak és megkaptam az érzéstelenítést is, ő is kapott egy kávét és a műtétet már újszerű állapotában tudta végignézni a műtő ablakából.
Kb. 5-10 perc ment el azzal, hogy keresték a megfelelő helyet a tű beszúrására, közben kétszer volt fájásom, de mindkétszer szóltam, és már különben sem igen tudtam volna komolyabban parázni semmi máson a gyereken kívül. Azután lefektettek a műtőasztalra, és innentől kezdve inkább szórakoztató volt a dolog, mint félelmetes. Hallgattam a dokikat, elbeszélgettünk az aneszteziológus lánnyal, és legalább láttam már műtőt ebből a nézőpontból is. Azután kiderült végre, hogy mi volt a baj: nem elég, hogy kétszer is a baba nyaka köré volt tekeredve a köldökzsinór, ráadásul a méhlepény is olyannyira elöregedett, hogy már szúrt. Szerencsére ekkor már gyorsan kivették, és azonnal fel is sírt, szinte még ki sem emelték. Utóbb megtudtam, hogy az Apgarja is 9/10 lett, de akkor épp elég megnyugtató volt a sírását hallani, és hogy mondták, hogy egészséges. Nem kaptam meg, azonnal kivitték megfürdetni/megvizsgálni, és amíg helyrerakták/átmosták a belső szerveimet, láttam az ablakból, ahogy Tamás ringat és csodál valami csomagot. Aztán behozták nekem is megmutatni, de alig láttam valamit az arcából a sok takarótól. De nem is volt baj, amúgyis hányingerem volt kicsit ettől az átmosástól, és nemsokára úgyis Tamással együtt csodálhattuk a kórházi szobában.