Másodunokatesó, vagy mi:)

Na, meg is van az első dolog, amit kihagytam: Miettnek másodunokatesója született (vagy nem tudom, mi a pontos meghatározás: Zsófi, Tamás unokatesója az anyja) augusztus elején, Dávid Anna személyében. Nagyon cuki kiscsaj, és persze Miett is imádta, amikor találkoztam, mint minden babát. Múlt hétvégén kint voltunk Dorkáéknál szüretelni, és Zsófi már megengedte Miettnek, hogy átölelje, ő meg, ha hagytuk volna neki, már vitte is volna, mint a játékbabáit:)

Miett is szüretelt egyébként: egyesével szedte a szőlőszemeket a vödrökbe, és a kiürített vödröket tök egyedül hozta vissza nekünk. Imádom, hogy minden ért már, és látom, hogy élvezi, hogy meg tudja csinálni a feladatokat, amiket aduk neki.:)

Dorkát is teljesen meglepte egyébként: bent főzött, mi meg kint voltunk a kertben, amikor Miett egyszercsak bement hozzá. Ő meg csak úgy rutinból dumált hozzá, hogy Hát te ki vagy, mi a neved, Miett meg szép tisztán, érthetőn bemutatkozott: Mie:)

Egy mozgalmas nyár, a második

Szép, hosszú nyarunk volt, és persze mindent csináltunk, csak a blogot nem vezettük, úgyhogy ez a nyárutói nap is mozgalmas lesz, legalábbis nekem.

Először is Gyékényes, az első, mert végülis úgy alakult, hogy idén kétszer is voltunk:

Hát apa az igazin kívül senki nem lett a végére, sőt Miettből előjött a szégyenlős, félős kislány és csak a csajokkal volt hajlandó haverkodni. Egy páran a szívükre is vették a dolgot:) De a kiscsaj ezzel együtt iszonyúan élvezte a sürgés-forgást, a vízről nem is beszélve, bár abban nem sok részünk volt a hülye idő miatt. Mindenestre ez is elég volt, hogy Miett végleg és súlyosan vízfüggővé váljon:) Viszont a délelőtti napsütést követő délutáni menetrendszerű zuhi miatt sárhiányra nem panaszkodhattunk, a kiscsaj konkrétan egy merő sárgombóc végig a négy nap alatt. Az alvással első este kicsit megszenvedtünk, de aztán többé-kevésbé belerázódott, csak újra mellette kellett maradnom, amíg el nem aludt.

Gyékényes után mentünk tovább Lellére, ha jól emlékszem, három napra nagyiékkal és Csabáékkal. Na, ez már "kicsit" húzósabb menet volt, na nem Miettnek, ő nagyon élvezte az egészet: nagyiék, unokatesók, séták és pancsolás, egyszóval maga a paradicsom. Nekem viszont annál inkább. Mivel Csabáék a gyerekszoba-hálószoba elkülönítés után kvázi második nászútjuknak fogták fel ezt a pár napot, valahogy megfeledkezdtek arról, hogy a gyerekvigyázásnak legalább többé-kevésbé kölcsönösen kéne működnie. A napi két éttermi kajálás úgy nézett ki, hogy mi Tamással és időnként a nagyival váltva ugráltunk kísérni a gyerekeket, ők meg nyugisan eszegettek, beszélgettek. És a városbeli séták is kb. ugyanígy néztek ki. Nem mintha nem lettek volna nagyon édesek a gyerekek, csak egyszerűen én nem voltam erre felkészülve: Sona kezét folyton fogni kellett, közben Hima folyton eltűnt, én meg keresgéltem, és akkor még Miettről nem is beszéltünk. Második nap délután én a két nagyobb gyerekkel mentem hátul, jó 100-150m-re lemaradva a többiektől, mindenestre úgy, hogy már nem nagyon láttam őket. És akkor egyszercsak megjelent előttem vigyorogva Miett, kísérő nélkül, a nyüzsgő belvárosi utcán. Azt hiszem, ez tette be a kaput: éjszaka órákon keresztül nem tudtam aludni, mert ahányszor elbóbiskoltam, lerohantak a rémképek, amiben Miettet vagy a bicikli ütötte el, vagy más egyéb szörnyűségek történtek vele, amíg én a másik két gyerekkel voltam elfoglalva. Úgyhogy ez a pár nap, ha pihentető nem is, de legalább tanulságos volt. Teljes mértékben megerősített abban az elhatározásomban, hogy három gyereket NEM szeretnék, de kis korkülönbséggel kettőt sem. Most még hosszú évekig tökéletes lesz ez nekük így, édeshármasban:)

Lelléről még annyit, hogy a főtéri szökőkútnál Miett a nagyitól megtanulta a víz szót. Azóta, ha mondja, higy bi-bi, vagy most már egyre inkább vi-vi, tudjuk, hogy mi a dolgunk:))

Miután hazajöttünk, beköszöntött a kánikula, és a rengeteg meló Tamásnak is, nekem is a publikációkkal. Mondanom sem kell, ez így együtt szuper volt, és mivel Miett is minden nap legkésőbb dél körül nekilátott a vi-vi litániának, elkezdtünk késő délutánonként kijárni a környékbeli tavakhoz strandolni. Fura, hogy már évek óta itt lakunk, itt van egy tó 5 percre, egy másik 10 percre, de mi eddig még csak a repülőtéri tóban fürödtünk, ott is csak egyszer-kétszer. De Miett vízfüggése végülis megtette a hatását.

Közben szépen csendben, komplikációk nélkül lezajlott Miett első nélkülünk töltött éjszakája is: Mohácsra voltunk hivatalosak a szokásos évi borkóstolós guildtalálkozóra, és úgy döntöttünk, Miett pont nincs abban a korban, amikor biztonságosan megoldhatnánk ezt az majdnem két napot: kicsi a szabad tér, sok rá a nem teljesen beszámítható ember, Miett pedig egy perc alatt képes lett volna eltűnni a szőlőben. Szerencsére szuperül érezte magát a mamával és a papával, nem vagyok meggyőződve róla, hogy túl sokat hiányoztunk volna neki:)

Kétszer leugrottunk a modellezőtáborba is pár órára. Persze a helyi strandot sem hagytuk ki, de amikor vittük Miettet, ő szuperül érezte magát a táborban is: rengeteg repülő, a nagyobb gyerekek cipelték mindenhova, játszottak vele.

Szerencsére Miett továbbra is eszméletlenül társaságkedvelő, korosztálytól függetlenül. A nagyobb gyerekeknek szinte a végtelenségig hagyja, hogy cipeljék, vonszolják, a babákért megőrül, minden babakocsiba be kell kukucskálni, a saját korosztályát (meg a nagyobbakat is) pedig ölelgeti, puszilgatja, és csak akkor próbálja megharapni őket, ha nem hagyják magukat eléggé puszilgatni:) Szóval résen kell lennem. Mostanában néha hátulról támad: egy nagy ölelés hátulról, nayknál, olyan, amivel kb. meg tudná fojtani a szerencsétlen áldozatot, és utána csodálkozás, hogy miért sír a szegény gyerek:)

A játékok közül is egész nyáron a babák voltak a favoritok: még mindig sétáltatja, hintáztatja és táncoltatja is őket, szépen énekelve hozzá. És persze minden mást is, amit ő szokott: eteti, itatja őket, babakocsiba ülteti őket, magához öleli, puszilgatja, lefekteti, betakargatja, sőt öltöztetni is próbálja őket. Persze ebben még segítségre szorul:)

Azért egy rosszidős napon elővettük neki a régi Duplóimat: egy farmépület állatokkal, emberekkel, asztalkával, autókkal es persze a sima kockákkal. Na erre is teljesen rákattant. Persze főleg az embereket és állatokat pakolgatja, de próbálja a kockákat is egymásba tenni, és egész ügyes is, csak még ahhoz nem elég erős, hogy rendesen összenyomja őket. Napi program lett a Duplo ugyanúgy, mint a rajzolás. Persze ebben is főleg még a firka megy, de ahogy várható volt, már elkezdte újra a próbálkozást a körökkel. Még nagyon ritkán sikerül neki, de szorgalmasan gyakorol, és nagyon édes, ahogy koncentrál közben:)

Már egyre tovább koncentrál a mesékre, versekre is. Időnként vannak kedvencei, és azokat már végig is nézi és hallgatja. Egy időben az én régi Altatóm vitt mindent, azután átvette az uralmat az Egy, kettő három négy... A kettőre egyébként teljesen ráállt. A dolog úgy kezdődött, hogy anyu egyszer elkezdte vele számolgatni az ujjait mondókázás címén, akkor tetszett meg neki, onnantól tetszett neki ez a vers is, és azóta folyton számolunk, mindent. Engem először az lepett meg a legjobban, hogy tényleg érti a számokat, legalábbis kettőig vagy háromig mindenképp. Aztán amikor legközelebb mentünk Gyékényesre, ott volt Mazurék Pannija, és a Miettnél négy hónappal idősebb Andris is, és őt is hallottam számolgatni a lépcsőfokokat. Nem tudom, meddig tud számolni, de hatig vágja a dolgot. Megkérdeztem Andit, az anyukáját, és kiderült, hogy ő meg az Egy, megérett a meggyet szokta neki mondani, mert egy időben megnyugtatta pelenkázás közben. Tök érdekes, hogy ilyen kicsiként tényleg szinte bármit képesek már megérteni, főleg, ha mondókán vagy éneken keresztül kapják az infót.

Ja, és a második nyaralás: szerencsére ezalkalommal végig jobb időnk volt, pedig augusztus 20. körül mentünk. Miett pedig iszonyúan élvezte, Józsi szülei még a nevét is megtanították neki, Adristól meg azt leste el, hogy anyát a nevén nevezve is lehet hívni, nem csak nyavajgással:) Első este persze bejött a megérzésem, és tényleg nem ment az elalvás a két másik gyerekkel egy szobában. Először Miettet fektettük le, és mikor ő már elaludt, Andi is felvitte a gyerekeket, de persze Miett is rögtön felébredt, és onnantól órákon keresztül ment a bömbölés mindkét kicsi részéről. Végülis mi inkább leköltöztünk a sátorba, ott pedig már simán mese után elaludt Miett is minden este, mintha csak otthon lennénk. Mi persze megint em nagyon csináltunk képeket, de a többiek annál inkább. Samuék képeit itt lehet megnézni!

Úgy alakult, hogy pont most volt (a változatosság kedvéért) Lellén modellhajós világbajnokság, úgyhogy megint nem jöttünk haza egyenesen, hanem beugrottunk két napra. Anyósomék pont vasárnak jöttek haza, úgyhogy pár órát még együtt töltöttünk, utána viszont, most először, nyaraltuk egy kicsit hármasban. Bár mindhármunknak bejön a haverokkal nyaralás (talán Miettnek a legjobban:)), nagyon jó volt végre kicsit senkihez sem alkalmazkodva pihenni és csak magunkkal foglalkozni. A legédesebb sztori az volt, amikor elmentünk Miettel a homokos partú fizetős stradra: csak akkor esett le neki, hogy most már tényleg eljövünk a víztől, amikor kiértünk a kocsihoz, és hirtelen iszonyatos bömbölésbe kezdett, de amikor beültünk a kocsiba, megnyugodott. Viszont amikor kiszálltunk a kocsiból, és meglátta, hogy a szálláson vagyunk, és nem mentünk vissza a strandra, újra rákezdett a szívettépő, krokodilkönnyes zokogásra, és a vi-vi litániára:) Ha ez így megy tovább, muszáj lesz valami délvidéki tengerpatra költöznünk, hiába:)

Mostanra már kezdenek visszaállni a dolgok a "rendes", nyármentes kerékvágásba, bár utazni még fogunk az ősszel pár konferenciára. De lassan kezdődik az egyetem, apás péntekekkel, meg a hétköznapok, ha jön a rossz idő, üresedő játszóterekkel. Kiváncsi vagyok, Miettnek hogy fog bejönni a kevésbé társasági életmód, már legalábbis ami a hétköznapokat illeti. Próbálok találni olyan sokgyerekes programokat, amik nem péntekre esnek, de félek, hogy mindneképp hiányozni fog neki a gyerektársaság.

Megjegyzés1: tuti, hogy nagyon sokmindent kihagytam ebből a posztból, amit meg akartam említeni. Ha eszembe jutnak, majd pótlom, de jöhetnek commentbe is:)

Megjegyzés 2: Elég sok szót mond már a kiscsaj, azokat külön posztba szedem mindjárt listába, ezért nem tértem itt ki rá részletesebben.

Taps vezér utca

Várni akartam ezzel a bejegyzéssel, amíg Tamás feltölti a múltkori unokatesós szombatról a képeket, de mivel ez várhatóan 2028-ban fog csak bekövetkezni, az arról szóló beszámolót majd utólag abszolválom, most viszont beszámolok a legújabb fejelményekről, mielőtt ezek is elavulnának.

Először is, kb. két hete a messzebb lévő játszótéren összefutottunk egy Enikő nevű 13 hónapos kiscsajjal, aki teljesen elbűvölte Miettet. A hintázás után még egy csomót sétáltunk is együtt, Miett pedig végig simogatta, csodálta, és hangosan örült neki.:) Aztán Tamásnak másnap egész nap sétálnia kellett vele: gondolom, motiválólag hatott rá, hogy Enikő már egyedül sétálgatott. Azóta is egyfolytában sétál, és már egyedül is egyre nagyobb távolságokat tesz meg. Ma már nemcsakhogy nem ült le, amikor észrevette, hogy kapaszkodás nélkül megy, de még nagy büszkén vigyorogva vissza is nézett rám. 

Mostanában sokszor nem is babakocsival megyünk sétálni, hanem csak gyalogolgatunk, és ha elfárad, felkapom. Persze így nem jutunk messzire, csak 1-2 háztömbre, de legalább ugyanúgy eltart akár egy-másfél órát is:) Mondjuk amikor elmentünk kocsi nélkül Tamásért a művházba, akkor azért majdnem letört a derekam az én kissúlyú, kevesebb, mint 8 kilós lányomtól:)

A szavakat is egyre jobban érti, és ezt jelzi is felénk, és nagyon tud neki örülni, ha látja, hogy észrevettük:) A múltkor pl. a szobájában mutogattam neki, hogy a falon is van zsiráf, meg a szőnyegen is, erre hirtelen felcsillant a szemében a heurékaélmény, négykézlábra pattant, és vigyorogva odaszáguldott a műanyag zsiráfjához. 

Tegnap pedig, amikor beugrottunk a bababoltba, Tamás megkérdezte, melyik utcában vagyunk. Amikor válaszoltam, hogy Tas vezér utca, kicsicsaj boldogan elkezdett tapsikolni a karomban, úgyhogy most már nekünk is bekerült az első szó a családi szószedetbe: azt hiszem, ez az utca nekünk már örökre Taps vezér marad.

De más szempontból is sokkal intenzívebben próbál kommunikálni és interaktálni a világgal az elmúlt két hétben: pl. csomószor megint elkéri a kanalat, és sok esetben már be is kerül a kaja a szájába. Úgyhogy most megint állandóan mocskos a konyha, viszont cserébe mi meg baromi büszkék vagyunk:) Teljesen rákattant a rajzolásra is. A múltkor a nagyinál is ráindult a letörölhető mágneses rajztáblára, itthon meg a tollakra és a ceruzákra. Ilyenkor baromira kell rá figyelni, főleg, amikor a toll végével próbál rajzolni, de nem lehet neki nem megengedni, hogy próbálkozzon. Persze egyelőre a reprezentativitás eleme még hiányzik a dologból, de nagyon élvezi, hogy azokat a vonalakat ő maga csinálja.  

Egyre többször nem csak kifele pakol már, hanem befele is, és a szivacskockákból is teljesen magától próbált már többször építeni is, nem csak az én tornyomat lerombolni. 

Ezen kívül elég határozottan mutogat, és elkezdte odaadni a dolgokat, ha azt akarja, hogy csináljunk valamit az adott tárggyal, vagy ha egyszerűen csak nincs már rá szüksége. Persze, aminek igazán nem kéne leesnie, mint pl. a telefonom, az legtöbbször azért még a földön végzi, amikor éppen kiesik őkirályi felsége kegyeiből, de az ember ugye ne legyen maxmalista. 

Nem hittem volna, de úgy látszik, tényleg valami mérföldkő lehet az egy éves kor. 

UPDATE: el is felejtettem, hogy már teljesen egyedül iszik a sportüvegből:)