Szülinapi hirdetmény

Végleg eldőlt: Miett szülinapját Tamáséval együtt március 29-én, vasárnap a Parázs Presszóban tartjuk. 
http://www.parazspresszo.com/index.php?action=elerhetoseg

Délután 2-től leszünk ott, terv szerint kb. 6-ig.

Ajándékot ne hozzatok, de a fogyasztását mindenki maga fizeti. 

Várjuk minden olvasónkat:)) 

Taps vezér utca

Várni akartam ezzel a bejegyzéssel, amíg Tamás feltölti a múltkori unokatesós szombatról a képeket, de mivel ez várhatóan 2028-ban fog csak bekövetkezni, az arról szóló beszámolót majd utólag abszolválom, most viszont beszámolok a legújabb fejelményekről, mielőtt ezek is elavulnának.

Először is, kb. két hete a messzebb lévő játszótéren összefutottunk egy Enikő nevű 13 hónapos kiscsajjal, aki teljesen elbűvölte Miettet. A hintázás után még egy csomót sétáltunk is együtt, Miett pedig végig simogatta, csodálta, és hangosan örült neki.:) Aztán Tamásnak másnap egész nap sétálnia kellett vele: gondolom, motiválólag hatott rá, hogy Enikő már egyedül sétálgatott. Azóta is egyfolytában sétál, és már egyedül is egyre nagyobb távolságokat tesz meg. Ma már nemcsakhogy nem ült le, amikor észrevette, hogy kapaszkodás nélkül megy, de még nagy büszkén vigyorogva vissza is nézett rám. 

Mostanában sokszor nem is babakocsival megyünk sétálni, hanem csak gyalogolgatunk, és ha elfárad, felkapom. Persze így nem jutunk messzire, csak 1-2 háztömbre, de legalább ugyanúgy eltart akár egy-másfél órát is:) Mondjuk amikor elmentünk kocsi nélkül Tamásért a művházba, akkor azért majdnem letört a derekam az én kissúlyú, kevesebb, mint 8 kilós lányomtól:)

A szavakat is egyre jobban érti, és ezt jelzi is felénk, és nagyon tud neki örülni, ha látja, hogy észrevettük:) A múltkor pl. a szobájában mutogattam neki, hogy a falon is van zsiráf, meg a szőnyegen is, erre hirtelen felcsillant a szemében a heurékaélmény, négykézlábra pattant, és vigyorogva odaszáguldott a műanyag zsiráfjához. 

Tegnap pedig, amikor beugrottunk a bababoltba, Tamás megkérdezte, melyik utcában vagyunk. Amikor válaszoltam, hogy Tas vezér utca, kicsicsaj boldogan elkezdett tapsikolni a karomban, úgyhogy most már nekünk is bekerült az első szó a családi szószedetbe: azt hiszem, ez az utca nekünk már örökre Taps vezér marad.

De más szempontból is sokkal intenzívebben próbál kommunikálni és interaktálni a világgal az elmúlt két hétben: pl. csomószor megint elkéri a kanalat, és sok esetben már be is kerül a kaja a szájába. Úgyhogy most megint állandóan mocskos a konyha, viszont cserébe mi meg baromi büszkék vagyunk:) Teljesen rákattant a rajzolásra is. A múltkor a nagyinál is ráindult a letörölhető mágneses rajztáblára, itthon meg a tollakra és a ceruzákra. Ilyenkor baromira kell rá figyelni, főleg, amikor a toll végével próbál rajzolni, de nem lehet neki nem megengedni, hogy próbálkozzon. Persze egyelőre a reprezentativitás eleme még hiányzik a dologból, de nagyon élvezi, hogy azokat a vonalakat ő maga csinálja.  

Egyre többször nem csak kifele pakol már, hanem befele is, és a szivacskockákból is teljesen magától próbált már többször építeni is, nem csak az én tornyomat lerombolni. 

Ezen kívül elég határozottan mutogat, és elkezdte odaadni a dolgokat, ha azt akarja, hogy csináljunk valamit az adott tárggyal, vagy ha egyszerűen csak nincs már rá szüksége. Persze, aminek igazán nem kéne leesnie, mint pl. a telefonom, az legtöbbször azért még a földön végzi, amikor éppen kiesik őkirályi felsége kegyeiből, de az ember ugye ne legyen maxmalista. 

Nem hittem volna, de úgy látszik, tényleg valami mérföldkő lehet az egy éves kor. 

UPDATE: el is felejtettem, hogy már teljesen egyedül iszik a sportüvegből:)

Hírek - Miett 11 hónapos

Mivel mostanában sem maradt túl sok időm beszámolni, jöjjön egy összegzés a 11. hónapos szülinap alkalmából:)

Először is Miett továbbra is imád pakolni, és még mindig a kipakolás a domináns, bár mostanában már elkezdte a tárgyakat be is helyezni egymásba. Persze ez utóbbi pozitív hatásai, hmm... nem szignifikánsak, már ami a rendet illeti. Kérem kedves olvasóimat, tekintsék meg a "Miett után a táj..." című vonatkozó illusztrációt:

És hogy mindent annak a bizonyos nagykönyvnek megfelelően csináljon, elkezdte fel is próbálgatni a dolgokat, amiket pakol: pl. a plüssállatokat (végre legalább újra tudomást vesz róluk:)), a rugdalózókat és body-kat, a takaróját, no meg természetesen a bugyikat és alsógatyákat:).

További fejlemény, hogy határozottan kezd valami fogalma kialakulni a színekről: már többször előfordult, hogy valamelyik könyvében nézegettük az állatokat, és egyszercsak kivette a mellettünk lévő bűvös kockából az ugyanolyan színű idomot, és odanyomta a rajzhoz. 

Viszont megint sokkal kevésbé igényli a közös játékot. Könyveket szoktunk azért nézegetni, mutogat is rendesen az ujjával, sőt egy-két elemet már biztosan fel is ismer. A kakast pl. következetesen akkor mutatja, amikor odaérek a megfelelő mondóka szövegében. Az a kedvence:) De rövid idő után aztán egyszerűen sarkonfordul, otthagy, és elindul felfedezni. Először csak a szobában, ilyenkor van kb. 3 percem pl. megnézni az e-mailjeimet, utána viszont elindul a lakás többi helységébe, és nekem muszáj folyamatosan a sarkában lennem, mert különben tuti, hogy nekiesik a gyógyszeresfióknak vagy a WC-kefének, vagy valami hasonló pikáns finomságnak. 

És ha valamit nem engedek, iszonyatosan tud sikítani.:)) Még szerencse, hogy örömében is:) 

Az apja pedig egyre inkább ultimate örömforrássá válik. Sekinek és semminek nem tud úgy örülni, mint amikor meglátja vagy meghallja Tamást. Nagyon cuki, tényleg meg kell zabálni olyankor. Kár, hogy én alapvetően elég féltékeny típus vagyok, mert így kicsit azért összeszorul mindig a gyomrom, amikor egész napos szórakoztatás után a kicsicsaj nekiáll sikítani, amikor apa karja már kezd fáradni, és ideadná egy kicsit őkirálykisasszonyságát:) 

Ami az alvást illeti, a melléfekvéses módszer továbbra is elég jól működik. És nagyon szórakoztató is figyelni, ahol próbálja álomba tornázni magát. Az egyik kedvenc játéka a fejenállás mellett, hogy kidugja a kiságy rácsai között az egyik lábát, és az ártatlan ügyeletes alatató különböző testrészeit rugdossa. Ilyen kedves gyerek, mit csináljak?:P

De egyébként tényleg kedves, mindekivel... egyelőre a szeparációs szorongásnak az az oldala, amikor a gyerek fél az idegenektől vagy utálja őket, elkerült minket. Gyakorlatilag mindenkire vigyorog, aki csak egy pillantásra is méltatja, sőt időnként fel is veteti magát idegen csajszikkal:) Hogy fogom majd elmagyarázni neki ezt a cukrosbácsi-dolgot?:)

De a legdurvább, hogy lassan eljön az első szülinap, és ahogy tavaszodik, folyton eszembe jut, hogy mi volt tavaly ilyenkor, amikor be kellett mennem a kórházba, hogy mennyire féltettem, meg milyen volt az első pár nap. Nosztalgia a köbön. Persze vissza azért nem kívánom: fura, hogy vannak csajok, akik ilyenkor rögtön akarják a következőt, mert milyen cuki, jó illatú, puha kis baba volt. Hát én nem, én Miettet akartam, akkor is, most is. És persze jó visszagondolni arra, hogy milyen cuki és pici volt, de most is cuki, és később is imádnivaló lesz, és én pontosan azt szeretem nézni, ahogy egyre nagyobb lesz, ahogy ügyesedik, okosodik, szép lassan kisgyerekké válik. És alig várom, hogy lássam, ahogy majd kamasszá és felnőtté is válik. Ahogy egyre inkább önálló, autonóm emberi lény lesz belőle. Nekem ez az, amiért érdemes gyereket vállalni. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy a következőt majd akkor fogom akarni, ha egyáltalán, ha egyrészt mind a hárman, az egész család együtt fogjuk akarni, másrészt ha Miett már időben kevesebbet igényel majd belőlem, és annak a másik emberi lénynek is ugyanenyit tudok majd nyújtani, és ugyanennyire fogom tudni majd figyelni és érzékelni a változásait. 

Egyébként már agyalok a tortáján, meg a bulin. Az biztos, hogy kettő lesz: egy a családdal, egy pedig a haverokkal, barátokkal. A pontos információkkal rövidesen jelentkezem:)