Egy mozgalmas nyár, a második

Szép, hosszú nyarunk volt, és persze mindent csináltunk, csak a blogot nem vezettük, úgyhogy ez a nyárutói nap is mozgalmas lesz, legalábbis nekem.

Először is Gyékényes, az első, mert végülis úgy alakult, hogy idén kétszer is voltunk:

Hát apa az igazin kívül senki nem lett a végére, sőt Miettből előjött a szégyenlős, félős kislány és csak a csajokkal volt hajlandó haverkodni. Egy páran a szívükre is vették a dolgot:) De a kiscsaj ezzel együtt iszonyúan élvezte a sürgés-forgást, a vízről nem is beszélve, bár abban nem sok részünk volt a hülye idő miatt. Mindenestre ez is elég volt, hogy Miett végleg és súlyosan vízfüggővé váljon:) Viszont a délelőtti napsütést követő délutáni menetrendszerű zuhi miatt sárhiányra nem panaszkodhattunk, a kiscsaj konkrétan egy merő sárgombóc végig a négy nap alatt. Az alvással első este kicsit megszenvedtünk, de aztán többé-kevésbé belerázódott, csak újra mellette kellett maradnom, amíg el nem aludt.

Gyékényes után mentünk tovább Lellére, ha jól emlékszem, három napra nagyiékkal és Csabáékkal. Na, ez már "kicsit" húzósabb menet volt, na nem Miettnek, ő nagyon élvezte az egészet: nagyiék, unokatesók, séták és pancsolás, egyszóval maga a paradicsom. Nekem viszont annál inkább. Mivel Csabáék a gyerekszoba-hálószoba elkülönítés után kvázi második nászútjuknak fogták fel ezt a pár napot, valahogy megfeledkezdtek arról, hogy a gyerekvigyázásnak legalább többé-kevésbé kölcsönösen kéne működnie. A napi két éttermi kajálás úgy nézett ki, hogy mi Tamással és időnként a nagyival váltva ugráltunk kísérni a gyerekeket, ők meg nyugisan eszegettek, beszélgettek. És a városbeli séták is kb. ugyanígy néztek ki. Nem mintha nem lettek volna nagyon édesek a gyerekek, csak egyszerűen én nem voltam erre felkészülve: Sona kezét folyton fogni kellett, közben Hima folyton eltűnt, én meg keresgéltem, és akkor még Miettről nem is beszéltünk. Második nap délután én a két nagyobb gyerekkel mentem hátul, jó 100-150m-re lemaradva a többiektől, mindenestre úgy, hogy már nem nagyon láttam őket. És akkor egyszercsak megjelent előttem vigyorogva Miett, kísérő nélkül, a nyüzsgő belvárosi utcán. Azt hiszem, ez tette be a kaput: éjszaka órákon keresztül nem tudtam aludni, mert ahányszor elbóbiskoltam, lerohantak a rémképek, amiben Miettet vagy a bicikli ütötte el, vagy más egyéb szörnyűségek történtek vele, amíg én a másik két gyerekkel voltam elfoglalva. Úgyhogy ez a pár nap, ha pihentető nem is, de legalább tanulságos volt. Teljes mértékben megerősített abban az elhatározásomban, hogy három gyereket NEM szeretnék, de kis korkülönbséggel kettőt sem. Most még hosszú évekig tökéletes lesz ez nekük így, édeshármasban:)

Lelléről még annyit, hogy a főtéri szökőkútnál Miett a nagyitól megtanulta a víz szót. Azóta, ha mondja, higy bi-bi, vagy most már egyre inkább vi-vi, tudjuk, hogy mi a dolgunk:))

Miután hazajöttünk, beköszöntött a kánikula, és a rengeteg meló Tamásnak is, nekem is a publikációkkal. Mondanom sem kell, ez így együtt szuper volt, és mivel Miett is minden nap legkésőbb dél körül nekilátott a vi-vi litániának, elkezdtünk késő délutánonként kijárni a környékbeli tavakhoz strandolni. Fura, hogy már évek óta itt lakunk, itt van egy tó 5 percre, egy másik 10 percre, de mi eddig még csak a repülőtéri tóban fürödtünk, ott is csak egyszer-kétszer. De Miett vízfüggése végülis megtette a hatását.

Közben szépen csendben, komplikációk nélkül lezajlott Miett első nélkülünk töltött éjszakája is: Mohácsra voltunk hivatalosak a szokásos évi borkóstolós guildtalálkozóra, és úgy döntöttünk, Miett pont nincs abban a korban, amikor biztonságosan megoldhatnánk ezt az majdnem két napot: kicsi a szabad tér, sok rá a nem teljesen beszámítható ember, Miett pedig egy perc alatt képes lett volna eltűnni a szőlőben. Szerencsére szuperül érezte magát a mamával és a papával, nem vagyok meggyőződve róla, hogy túl sokat hiányoztunk volna neki:)

Kétszer leugrottunk a modellezőtáborba is pár órára. Persze a helyi strandot sem hagytuk ki, de amikor vittük Miettet, ő szuperül érezte magát a táborban is: rengeteg repülő, a nagyobb gyerekek cipelték mindenhova, játszottak vele.

Szerencsére Miett továbbra is eszméletlenül társaságkedvelő, korosztálytól függetlenül. A nagyobb gyerekeknek szinte a végtelenségig hagyja, hogy cipeljék, vonszolják, a babákért megőrül, minden babakocsiba be kell kukucskálni, a saját korosztályát (meg a nagyobbakat is) pedig ölelgeti, puszilgatja, és csak akkor próbálja megharapni őket, ha nem hagyják magukat eléggé puszilgatni:) Szóval résen kell lennem. Mostanában néha hátulról támad: egy nagy ölelés hátulról, nayknál, olyan, amivel kb. meg tudná fojtani a szerencsétlen áldozatot, és utána csodálkozás, hogy miért sír a szegény gyerek:)

A játékok közül is egész nyáron a babák voltak a favoritok: még mindig sétáltatja, hintáztatja és táncoltatja is őket, szépen énekelve hozzá. És persze minden mást is, amit ő szokott: eteti, itatja őket, babakocsiba ülteti őket, magához öleli, puszilgatja, lefekteti, betakargatja, sőt öltöztetni is próbálja őket. Persze ebben még segítségre szorul:)

Azért egy rosszidős napon elővettük neki a régi Duplóimat: egy farmépület állatokkal, emberekkel, asztalkával, autókkal es persze a sima kockákkal. Na erre is teljesen rákattant. Persze főleg az embereket és állatokat pakolgatja, de próbálja a kockákat is egymásba tenni, és egész ügyes is, csak még ahhoz nem elég erős, hogy rendesen összenyomja őket. Napi program lett a Duplo ugyanúgy, mint a rajzolás. Persze ebben is főleg még a firka megy, de ahogy várható volt, már elkezdte újra a próbálkozást a körökkel. Még nagyon ritkán sikerül neki, de szorgalmasan gyakorol, és nagyon édes, ahogy koncentrál közben:)

Már egyre tovább koncentrál a mesékre, versekre is. Időnként vannak kedvencei, és azokat már végig is nézi és hallgatja. Egy időben az én régi Altatóm vitt mindent, azután átvette az uralmat az Egy, kettő három négy... A kettőre egyébként teljesen ráállt. A dolog úgy kezdődött, hogy anyu egyszer elkezdte vele számolgatni az ujjait mondókázás címén, akkor tetszett meg neki, onnantól tetszett neki ez a vers is, és azóta folyton számolunk, mindent. Engem először az lepett meg a legjobban, hogy tényleg érti a számokat, legalábbis kettőig vagy háromig mindenképp. Aztán amikor legközelebb mentünk Gyékényesre, ott volt Mazurék Pannija, és a Miettnél négy hónappal idősebb Andris is, és őt is hallottam számolgatni a lépcsőfokokat. Nem tudom, meddig tud számolni, de hatig vágja a dolgot. Megkérdeztem Andit, az anyukáját, és kiderült, hogy ő meg az Egy, megérett a meggyet szokta neki mondani, mert egy időben megnyugtatta pelenkázás közben. Tök érdekes, hogy ilyen kicsiként tényleg szinte bármit képesek már megérteni, főleg, ha mondókán vagy éneken keresztül kapják az infót.

Ja, és a második nyaralás: szerencsére ezalkalommal végig jobb időnk volt, pedig augusztus 20. körül mentünk. Miett pedig iszonyúan élvezte, Józsi szülei még a nevét is megtanították neki, Adristól meg azt leste el, hogy anyát a nevén nevezve is lehet hívni, nem csak nyavajgással:) Első este persze bejött a megérzésem, és tényleg nem ment az elalvás a két másik gyerekkel egy szobában. Először Miettet fektettük le, és mikor ő már elaludt, Andi is felvitte a gyerekeket, de persze Miett is rögtön felébredt, és onnantól órákon keresztül ment a bömbölés mindkét kicsi részéről. Végülis mi inkább leköltöztünk a sátorba, ott pedig már simán mese után elaludt Miett is minden este, mintha csak otthon lennénk. Mi persze megint em nagyon csináltunk képeket, de a többiek annál inkább. Samuék képeit itt lehet megnézni!

Úgy alakult, hogy pont most volt (a változatosság kedvéért) Lellén modellhajós világbajnokság, úgyhogy megint nem jöttünk haza egyenesen, hanem beugrottunk két napra. Anyósomék pont vasárnak jöttek haza, úgyhogy pár órát még együtt töltöttünk, utána viszont, most először, nyaraltuk egy kicsit hármasban. Bár mindhármunknak bejön a haverokkal nyaralás (talán Miettnek a legjobban:)), nagyon jó volt végre kicsit senkihez sem alkalmazkodva pihenni és csak magunkkal foglalkozni. A legédesebb sztori az volt, amikor elmentünk Miettel a homokos partú fizetős stradra: csak akkor esett le neki, hogy most már tényleg eljövünk a víztől, amikor kiértünk a kocsihoz, és hirtelen iszonyatos bömbölésbe kezdett, de amikor beültünk a kocsiba, megnyugodott. Viszont amikor kiszálltunk a kocsiból, és meglátta, hogy a szálláson vagyunk, és nem mentünk vissza a strandra, újra rákezdett a szívettépő, krokodilkönnyes zokogásra, és a vi-vi litániára:) Ha ez így megy tovább, muszáj lesz valami délvidéki tengerpatra költöznünk, hiába:)

Mostanra már kezdenek visszaállni a dolgok a "rendes", nyármentes kerékvágásba, bár utazni még fogunk az ősszel pár konferenciára. De lassan kezdődik az egyetem, apás péntekekkel, meg a hétköznapok, ha jön a rossz idő, üresedő játszóterekkel. Kiváncsi vagyok, Miettnek hogy fog bejönni a kevésbé társasági életmód, már legalábbis ami a hétköznapokat illeti. Próbálok találni olyan sokgyerekes programokat, amik nem péntekre esnek, de félek, hogy mindneképp hiányozni fog neki a gyerektársaság.

Megjegyzés1: tuti, hogy nagyon sokmindent kihagytam ebből a posztból, amit meg akartam említeni. Ha eszembe jutnak, majd pótlom, de jöhetnek commentbe is:)

Megjegyzés 2: Elég sok szót mond már a kiscsaj, azokat külön posztba szedem mindjárt listába, ezért nem tértem itt ki rá részletesebben.

Piroska, a farkas

(A cím Miett mai beceneve, by Tamás)
Bár vizsgákra kéne tanulnom, muszáj leírnom, amiket Miett csinált mostanában, mert ezek a legédesebb dolgok, és pont ezeket felejtenénk el a nagy rohanásban. És igazából talán fontosabbak is, mint hogy pontosan mikor kezdett járni, vagy mikor jött ki a 9. foga.

(De azért, csak hogy álljon itt egy ilyen is: elfelejtettem megírni, hogy Miett már egyáltalán nem kap anyatejet. Először csak az estit hagytuk el teljesen, valamikor 12 és 13 hónapos kora között, mert ár úgy éreztem, nem igazán igényli: és valóban, nem is hiányolta egyáltalán. Azután nemrég elhagytuk a reggelit is, elsősorban azért, mert időközben visszaszoktam a cigire, és nikotinal azért már ne olyan egészséges az anyatej, de azért az sem elhanyagolható tényező, hogy a megszámlálhatatlan menyiségű fogával már bimbóvédőn keresztül is tekintélyes fájdalmakat tudott okozni. Szerencsére ez se okozott neki túl nagy stresszt.... ha észrevette egyáltalán.)

Na de a tárgyra térve, a hétvégén itt volt a Nagyi, és ezalkalomból az egész család kint volt a kertben, jó sokat, Miett pedig iszonyúen élvezte, és folyamatosan produkálta magát. Elővettük a tőlem örökölt babáit, és már rendesen babázott. Eddig is (mármint kb egy hete) etette és hintáztatta őket, meg beültette őket a babakocsiba, de most la-la-lázva énekelt nekik, riszálta rá a seggét, és táncoltatta őket. De a legdurvább az volt, amit Lizával csinált:

Liza az én hajasbabám volt, rendes műanyag baba, de a teste puha textil, és ebben van egy pici eszköz, ami kicsi lemezekről tudott sírást és nevetést lejátszani. A baba szájában pedig van egy luk, amibe egy kívülről cumialakú műanyag, kb. nyalókarúd vastagságú rudat lehet betenni, ami kikapcsolta a hanglejátszást. Magyarul cumival el lehetett hallgattatni, tisztára, mint az igazit (jobb esetben):) Na, ezt a cumit anyu eldugta a játékbabakocsin lévő mini szatyortartó kosárba, hogy Miett ne rohangáljon vele, mert ha elesik vele, simán kiszúrhatja a szemét.

De most valahogy kiszúrta a kicsaj, hogy van ott valami, valahogy kikotorta belőle, és amikor meglátta, mi az, azonnal megindult vele a kert másik felében lévő Lizához (simán emlékszik már, mit hol hagyott utoljára, de szerintem ezt már írtam), és nem tudom, hogy de beletette azt a vékony rudat abba a baromi kicsi lukba. (Elvileg ehhez is lesz majd kép, anyósom gépéből:))

A hét elején aztán előkerült a pólyásbabám is, ami lényegében csak egy fejből és a kitömött pólyából áll, kicsit kisebb is, Miett számára is kezelhetőbb méretű, úgyhogy ezt felhoztuk, és most vele alszik. Ma reggel a nappali ajtajára felszerelt hintában hintázott a kiscsaj, amikor egyszercsak kikéredzkedett, és ezerrel megindult a szobájába. Odament a kiságyhoz, és mutogatott befele. Én kivettem neki, a kezébe adtam, ő meg egyenesen ment vele a hintához, beültette, elkezdte lökni, és "énekelte" neki, hogy hinta-palinta. Hát majd' beszartam:)

Tegnap este meg anyu tanította meg locsolni:

Miett egy éves...

... és ezalkalomból ünnepelyésen, és minden anyai elfogultségtól mentesen megállapítom: most már biztos, hogy egy zseni. De tényleg!:P

Komolyra fordítva a szót, annyi minden történt vele az utóbbi időben, és többek között épp emiatt nekem annyira kevés időm volt írni, hogy az első szülinapjáról megemlékezni most éppen elég lesz, ha egyszerűen sikerül összeszednem, amit fontosnak tartanék elmondani róla.

Hát először is Miett, hűen a húsvét szelleméhez, már nemcsakhogy egyedül jár, de szinte fut, mint a nyúl. És szerencsére baja sem esik igazán soha, nagyon óvatos és ügyes. Bár a múltkor, mikor először mentünk a nagyihoz úgy, hogy Sona és Hima is ott voltak, egy nappal azután, hogy járásügyben úgy igazán beindult, megvolt az első "véres" sérülésünk is: ketten is fogtuk a kezét, de hiába, Miett ment, mint az őrült, kitépte a kezünkből a kezét, és zutty, egyenesen orraesett a betonon, úgy, hogy a kis alsó lapátfoga fel is sértette a felső ajkát. Szerencsére nem lett halálos a sérülés:)) Két nap múlva aztán megismételte ezt velem is itthon, séta közben. Na, azóta azért már óvatosabb, bár határozottan jobban szeret menet közben előre koncentrálni, a célra, mint a lába elé. 

Enni pedig még mindig imád, ha tehetné, egész nap csak tolná be a kaját a fejébe, és ráadásul egyre önállóbb ebben is. Pl. egyre többször ragaszkodik hozzá, hogy ő maga kanalazhassa be a szájába. Nagyon ügyes egyébként, már teljesen érti, hogy működik a dolog, gyakorlatilag képes teljesen önállóan enni, csak mondjuk, amikor hagyom, hogy egy ideig gyakorolja ezt a bravúrt, és utána szétnézek a konyhában, azért nagyon nehéz nem fájó szívvel gondolni az éhező etióp gyerekekre. De persze ha itthon vagyunk, hagyom, mert én úgy gondolom - szemben anyuval, aki baromi büszke rá, hogy vele milyen szépen eszik a gyerek, mert ő ráér-még-arra-a-gyerek alapon nem hagyja -, hogy ha ő ennyire akarja, akkor most van itt az ideje megtanulni. 

Egyébként inni is egy ideje mindenből tök ügyesen tud egyedül: cumisüvegből, sportüvegből, sőt pohárból is, bár ez utóbbiból még mindig a nyelvét belenyújtogatva próbál lefetyeleni (de legalább már nem harapja:)) Meggyőződésem egyébként, hogy bizonyos dolgokat Isistől tanul el a drága gyermek: csak remélni merem, hogy a postást mostanában nem tervezi megharapni.:)

Amúgy Isisszel is kezdenek egyre jobban egymásra találni. A jó időnek hála, a nap nagyrészét a kertben szoktuk tölteni, és olyankor a kutyával is játszunk. Persze Miett még nem tudja neki eldobni a játékait, de felveszi őket, és adja oda neki, Isis pedig szép óvatosan elveszi őket tőle. Az egyetlen, bár nem komoly konfliktusforrás a színes maci volt, mert azt Isis is nagyon félti, és Miett is arra van rákattanva, nem szívesen adja oda neki rögtön, de azért szerencsére megoldják:) Egyébként Miett eteti is a kutyát: először persze kicsit meglepődött, amikor odaadta a kezében lévő kaját, és utána nem ehette meg, mert hát tényleg eltűnt Isisben, de azóta beletörődött, és még mindig adja neki, egy falat neki, egy falat a kutyának alapon.

Jön a foga is: ráadásul egyszerre 5. Ennek köszönhetően, illetve az ebből fakadó kicsit legyengült immunrendszer miatt akadt is egy "kellemes" kis kalandunk a héten. Kicsit aggódom is, hogy ezentúl az április 10. előtti hét minden évben a Miettért való aggódás jegyében fog zajlani, de ha 10-ére minden évben olyan tökéltesen oldódnak meg a dolgok, mint az utóbbi két évben, akkor egye fene, bevállalom.:)

Azzal kezdődött a dolog, hogy hétfőn délelőtt letettem aludni, és amikor felkelt, érzetem, hogy kicsit meleg a teste. Leültettem enni, de közben egyre forróbb lett, és el is kezdett nyűgösködni, úgyhogy a kajálást gyorsan beszűntettük, és megmértem a lázát. 39 fok fölött volt, úgyhogy gyorsan riadóztattam Tamást, és arra jutottunk, hogy mindenkelőtt felhívom a dokit. De ő nem vette fel, Miett pedig tényleg baromi forró volt, és már sírt, úgyhogy úgy döntöttem, gyorsan kap egy kúpot, és addig is beteszem egy hűtőfürdőbe, hogy biztos ne legyen semmi gond. Hát Miett valószínüleg egy ufó, mert a hűtőfürdőről mindenhol azt hallottam, hogy a gyerekek utálják és jajj, de Miett kb. 3 másodperccel azután, hogy beültettem a 39 fokos vízbe, szépen megnyugodott, és belekezdett a szokásos menet játékba a hajóival és társaival. Kb. 20 percig folyamatosan, apránként öntöttem be a vízbe a hidegvizet, 36 fokig, és végig meg sem nyikkant, kicsit bágyadt volt, de amúgy elégedetten játszadozott. Amikor kivettem, 38 fokos volt a láza. Közben elértem a dokit, aki ellátott tanácsokkal és másnapra berendelt vizitre. Kedd reggel aztán még felment egyszer a láza 39 fölé, de azután már csak hőemelkedése volt, csillapítani is alig kellett, csak este a lefekvéshez kapott egy kis szirupot. Ezen kívül annyi tünete volt, hogy az első pár éjszaka egyszer-kétszer felébredt, de szerencsére gyorsan vissza is aludt. Mivel kedden a doki nem talált semmi árulkodót, amikor megvizsgálta, elküldött minket vizeletvizsgálatra. Vettük vizeletgyűjtő zacskót, amit nekem kellett szerda reggel alapos szappanos lemosás után felragasztani a hüvely köré, megvártam, amíg pisilt, aztán elindultunk a terméssel a laborba. Csütörtökön aztán nagy naívan elindultunk a rendelésre a lelettel, gondoltuk, a gyereknek semmi baja, vidám, boldog, nyugodt és láztalan, tuti nem lesz baj. De sajna a leleten túl sok fehérvérsejtet látott, ami lehetett akár amiatt is, hogy nem fertőtlenítettük a területet, mielőtt levettük a mintát, de a biztonság kedvéért beküldött minket a SOTE II. számú gyermekklinikára, méghozzá azonnal, mert ha véletlenül húgyúti fertőzés, azt kislányoknál ugye azonnal kezelni kell. Na innentől lett izgis a dolog. Bementünk, megvizsgálták, és fertőtlenítés után kapott újabb zacsit. Csakhát sikerült neki pont a kórházba vezető úton pisilnie, úgyhogy délután fél háromtól kb. fél hatig csak vártunk és vártunk, hintáztunk, sétáltunk, ettünk-ittunk, és a végén már úgy 5 percenként ellenőriztük, hogy van-e termés. Asszem a gyerek ebben az anyjára ütött, én se tudtam soha parancsra pisilni. Néha még most se, amivel szívtam is a terhességi vizsgálatok alatt:) Amikor végre lett pisi, még további majdnem két órát vártunk, amit meghitt lépcsőzéssel töltöttünk, Tamással váltott műszakban, mert azért a családban már csak Miett fáradhatatlan. Már elmúlt 7 óra, amikor kiderült "végre", hogy nem derült ki semmi, mert ez a lelet sem lett teljesen negatív, meg kellett próbálni kitenyészteni benne a gyanús baktériumot, aminek viszont csak másnapra lesz eredménye. Amikor hulla fáradtan beültünk a kocsiba, április 9-én este kb. fél 8-kor, és realizálódott bennem, hogy a történelem épp javában ismétli önmagát, és én épp ugyanúgy parázom, mint egy éve ilyenkor, mert ha Miett belázasodik ma éjjel, akkor nincs mese, 4 nap kórházi antibiotikumos kezelés a minimum, na akkor azért elbőgtem magam. Másnap 12-től délután 3-ig folyamatosan bombáztuk a kórházat a telefonokkal az eredményért, de senki nem vette fel, egyik kiba...tt melléken sem. Végül felhívtam a dokit, aki azt mondta, hogy akkor mindenképp menjünk be, mert ha van valami, az antibiotikumos kezelést legalább szájon át el kell kezdeni. 4 után értünk a kórházba, úgyhogy alig találtunk valakit, aki tudott segíteni, de azért sikerült megtudnunk az eredményt: negatív. Úgy látszik, hogy az előző napi lelet szerint "ragyogó általános állapotú" Miettnek tényleg nincs semmi baja, úgyhogy mégiscsak boldog lett a szülinapja. A történelem legalább ebben is ismételete önmagát:) Hazafele be is mentünk megvenni a szülinapi ajándékait. 

Ami a szülinapi bulikat illeti, szerencsére azok is mind nagyon jól sikerültek. Az első, haveroson majdnem mindenki ott tudott lenni, akire számítottam, és Miett is szuperül érezte magát, bár az ajádékaival a többi gyerek (és felnőtt:)) többet játszott, mint ő, mert ő leginkább a szocializációval és a kajálással volt elfoglalva. Ott volt Sona, Hima, Panni és a Miettel majdnem egyidős Andris is, akivel remekül elcserélték a piájukat, és egy tányérból csemegézték a szülinapi rondatortát. Meg persze a rengeteg felnőtt, akiknek ugye mindnek kutya kötelessége őt imádnivalónak tartani és ajnározni:) 

A következő buli aztán a szombati volt, amit Dorkáék telkén tartottunk, egyben a családi húsvéti balhéval. Azt is iszonyúan élvezte, a tömeget, a gyerekeket, és szuper ajándékokat is kapott. És persze én is, mert ilyenkor elvből ráhagyom a gyereket a rokonságra, én pedig beszélgetek, akivel kedvem támad. Mivel úgyis mindenki jobban tudja ilyenkor, hogy mit és hogyan kell csinálni egy gyerekkel, rájuk hagyom, hadd csinálják, én csak diszkréten figyelek a távolból, hogy azért egyen, kapjon tiszta pelust, ha már muszáj, és aludjon, ha totál kidőlt. Ezt leszámítva bízom benne, hogy túléli valahogy az ide-oda öltöztetést, és hasonló aranyosságokat:)) Miett egyébként egész nap evett itt is, pl. a saját tortájából egyedül ette ki az egész, 4 almányi tölteléket (sajna a tésztája a rizsliszt miatt pár óra múlva megkeményedett, de majd erről is írok a kajás blogon).

Anyuékkal tegnap reggel ünnepeltünk, húsvétzotunk: a kertben eldugtunk mi is egy ujjbábot csokitojásban (amit persze mi ettünk meg, Miett majd jövőre:)), meg anyu is egy csomó mindent, amit összeszedett neki, és "megkerestük vele". 

Délután pedig - végre hármasban! - elmentünk az állatkerbe, amire már régóta vágytam, és a séták alatti tyúkos és kutyás tapasztalatok alapján úgy gondoltam, már Miettnek is érdemes lesz eljönnie. Tamás félt egy kicsit, hogy még nem fogja annyira értékelni az állatokat, de szerencsére ebben nekem lett igazam. Miett tök ügyesen kiszúrta az állatokat, és amikor felfedezte, hogy az a valami ott egységet alkot és mozog/csinál valamit, akkor boldogan rámutatott. A legjobban a verekedő páviánkölykök és a daruk tetszettek neki. Meg bementem vele a nyuszisimogatóba is: szerencsére Isisen már jól kinevelődött, és bár végig résen voltam, egyáltalán nem próbálta meghúzni a szőrüket vagy kitépni a fülüket, csak boldogan vizsgálta őket, és finoman megsimogatta az egyik lábát. Alig akart kijönni:) Az egész két és fél órás kaland végére úgy elfáradt, hogy amint kitoltuk a babakocsit az állatkert kapuján, már aludt is. Pedig mielőtt elindultunk, már lealudta a napi 3 óráját:)

A beszédben is nagyokat lépünk előre, pl. már megvan Miett első szava, amit nem csak ért, de teljesen tudatosan használ is. Csak még a hangsor nem stimmel teljesen az eredetivel:) Most még kb. azt mondja, hogy hilló, de már egyre gyakrabban keményedik meg az l, és néha már szinte teljesen tökéletesa "hinta" hangzása. És mivel az egész nem csak a hinta iránt tanúsított fékezhetetlen imádatból fakad, hanem a Hinta-palinta kezdetű mondókából is, a ritmust is nagyon szépen tartja, és a hinta után gyakran következik valami olyasmi is, hogy palilló. Ráadásul nem csak hintázás közben használja, hanem ha mondjuk felültetem egy új székre, elkezdi hintáztatni magát, hogy megnézze, működik-e hintaként, vagy ha meglátja a hintát, és megy oda, mert szeretne beleülni, sőt akkor is, ha ő maga bármit hintáztatva mozgat. Teljes a hintaőrület:) A másik "szó" az apa, amit elkezdett használni, de abban először legikább a hangsor tetszett neki, kb. nulla tartalma volt eredetileg, de agyon tisztán mondta, és valahogy úgy hangzott, hogy a-pppa. És baromira tetszett neki, folyamatosan vigyorgott hozzá. Ebből az lett, hogy egy idő után mondta mindenre és mindenkire, ami tetszett neki, és most, úgy két napja kezd úgy tűnni nekem, hogy már tényleg leginkább Tamásra használja. 

Az utóbbi időben ezerrel beköszöntött az utánzás-korszak is. Nyilván eddig is javarászt utánzással tault egy csomó dolgot, de mostanában gyakorlatilag egyszer kell neki megmutatni dolgokat, és már tudja, emlékszik, és csinálja. Számomra döbbenetes, hogy mennyi mindent milyen gyorsan tanul meg így. A szülinapjára, még hetekkel ezelőtt kapott egy xilofont a keresztanyjától, és ott mutatta meg neki Ole, hogy hogy lehet egy mozdulattal végighúzni rajta a pálcát. Utána egy darabig nem érdekelte túlzottan a cucc, kicsit el is pakoltam, de a héten elővettem megint kipróbálni, és rögtön, teljesen magától végighúzta a pálcát. Pedig én előtte csak egyesével ütögettem neki a hangokat. A tárgyakat is elkezdte egymásba pakolgatni, és az ásványvizesüvegekre is teszi vissza a kupakokat, azt is jól elleste, hogy kell:) Már a tollat és zsírkrétát is úgy tudja fogni, mint mi. A legfrisebb, hogy a szülinapjára kapott két hintát, Zsófiéktól pedig olyan kutyákat, amik sárfoltosak, és melegvíz hatására eltűnnek róluk a foltok. Ehhez van egy kicsit törölköző is, amivel "le lehet dörzsölni" a foltokat. Na, amikor szombat este hazajöttünk, még fürdés előtt kicsit hintáztattuk Miettet, és beültettük mellé a kis plüssnyuszit, amit kapott. Hát tegnap és ma reggel is azzal kezdte, hogy a nyuszit beültette a hintába. Este fürdésnél meg játszottunk a kádban a kutyusokkal, és megmutattuk, hogy kell ledörzsölni a foltokat. Tegnap este a kádban rögtön begyűjtötte a kutyákat magához, a rongyot meg kikapta a kezemből, és mosdatta a kutyákat fürdés végéig:) Hát nem egy zseni, de tényleg?:))

Képek itt és itt!

Taps vezér utca

Várni akartam ezzel a bejegyzéssel, amíg Tamás feltölti a múltkori unokatesós szombatról a képeket, de mivel ez várhatóan 2028-ban fog csak bekövetkezni, az arról szóló beszámolót majd utólag abszolválom, most viszont beszámolok a legújabb fejelményekről, mielőtt ezek is elavulnának.

Először is, kb. két hete a messzebb lévő játszótéren összefutottunk egy Enikő nevű 13 hónapos kiscsajjal, aki teljesen elbűvölte Miettet. A hintázás után még egy csomót sétáltunk is együtt, Miett pedig végig simogatta, csodálta, és hangosan örült neki.:) Aztán Tamásnak másnap egész nap sétálnia kellett vele: gondolom, motiválólag hatott rá, hogy Enikő már egyedül sétálgatott. Azóta is egyfolytában sétál, és már egyedül is egyre nagyobb távolságokat tesz meg. Ma már nemcsakhogy nem ült le, amikor észrevette, hogy kapaszkodás nélkül megy, de még nagy büszkén vigyorogva vissza is nézett rám. 

Mostanában sokszor nem is babakocsival megyünk sétálni, hanem csak gyalogolgatunk, és ha elfárad, felkapom. Persze így nem jutunk messzire, csak 1-2 háztömbre, de legalább ugyanúgy eltart akár egy-másfél órát is:) Mondjuk amikor elmentünk kocsi nélkül Tamásért a művházba, akkor azért majdnem letört a derekam az én kissúlyú, kevesebb, mint 8 kilós lányomtól:)

A szavakat is egyre jobban érti, és ezt jelzi is felénk, és nagyon tud neki örülni, ha látja, hogy észrevettük:) A múltkor pl. a szobájában mutogattam neki, hogy a falon is van zsiráf, meg a szőnyegen is, erre hirtelen felcsillant a szemében a heurékaélmény, négykézlábra pattant, és vigyorogva odaszáguldott a műanyag zsiráfjához. 

Tegnap pedig, amikor beugrottunk a bababoltba, Tamás megkérdezte, melyik utcában vagyunk. Amikor válaszoltam, hogy Tas vezér utca, kicsicsaj boldogan elkezdett tapsikolni a karomban, úgyhogy most már nekünk is bekerült az első szó a családi szószedetbe: azt hiszem, ez az utca nekünk már örökre Taps vezér marad.

De más szempontból is sokkal intenzívebben próbál kommunikálni és interaktálni a világgal az elmúlt két hétben: pl. csomószor megint elkéri a kanalat, és sok esetben már be is kerül a kaja a szájába. Úgyhogy most megint állandóan mocskos a konyha, viszont cserébe mi meg baromi büszkék vagyunk:) Teljesen rákattant a rajzolásra is. A múltkor a nagyinál is ráindult a letörölhető mágneses rajztáblára, itthon meg a tollakra és a ceruzákra. Ilyenkor baromira kell rá figyelni, főleg, amikor a toll végével próbál rajzolni, de nem lehet neki nem megengedni, hogy próbálkozzon. Persze egyelőre a reprezentativitás eleme még hiányzik a dologból, de nagyon élvezi, hogy azokat a vonalakat ő maga csinálja.  

Egyre többször nem csak kifele pakol már, hanem befele is, és a szivacskockákból is teljesen magától próbált már többször építeni is, nem csak az én tornyomat lerombolni. 

Ezen kívül elég határozottan mutogat, és elkezdte odaadni a dolgokat, ha azt akarja, hogy csináljunk valamit az adott tárggyal, vagy ha egyszerűen csak nincs már rá szüksége. Persze, aminek igazán nem kéne leesnie, mint pl. a telefonom, az legtöbbször azért még a földön végzi, amikor éppen kiesik őkirályi felsége kegyeiből, de az ember ugye ne legyen maxmalista. 

Nem hittem volna, de úgy látszik, tényleg valami mérföldkő lehet az egy éves kor. 

UPDATE: el is felejtettem, hogy már teljesen egyedül iszik a sportüvegből:)

Hírek - Miett 11 hónapos

Mivel mostanában sem maradt túl sok időm beszámolni, jöjjön egy összegzés a 11. hónapos szülinap alkalmából:)

Először is Miett továbbra is imád pakolni, és még mindig a kipakolás a domináns, bár mostanában már elkezdte a tárgyakat be is helyezni egymásba. Persze ez utóbbi pozitív hatásai, hmm... nem szignifikánsak, már ami a rendet illeti. Kérem kedves olvasóimat, tekintsék meg a "Miett után a táj..." című vonatkozó illusztrációt:

És hogy mindent annak a bizonyos nagykönyvnek megfelelően csináljon, elkezdte fel is próbálgatni a dolgokat, amiket pakol: pl. a plüssállatokat (végre legalább újra tudomást vesz róluk:)), a rugdalózókat és body-kat, a takaróját, no meg természetesen a bugyikat és alsógatyákat:).

További fejlemény, hogy határozottan kezd valami fogalma kialakulni a színekről: már többször előfordult, hogy valamelyik könyvében nézegettük az állatokat, és egyszercsak kivette a mellettünk lévő bűvös kockából az ugyanolyan színű idomot, és odanyomta a rajzhoz. 

Viszont megint sokkal kevésbé igényli a közös játékot. Könyveket szoktunk azért nézegetni, mutogat is rendesen az ujjával, sőt egy-két elemet már biztosan fel is ismer. A kakast pl. következetesen akkor mutatja, amikor odaérek a megfelelő mondóka szövegében. Az a kedvence:) De rövid idő után aztán egyszerűen sarkonfordul, otthagy, és elindul felfedezni. Először csak a szobában, ilyenkor van kb. 3 percem pl. megnézni az e-mailjeimet, utána viszont elindul a lakás többi helységébe, és nekem muszáj folyamatosan a sarkában lennem, mert különben tuti, hogy nekiesik a gyógyszeresfióknak vagy a WC-kefének, vagy valami hasonló pikáns finomságnak. 

És ha valamit nem engedek, iszonyatosan tud sikítani.:)) Még szerencse, hogy örömében is:) 

Az apja pedig egyre inkább ultimate örömforrássá válik. Sekinek és semminek nem tud úgy örülni, mint amikor meglátja vagy meghallja Tamást. Nagyon cuki, tényleg meg kell zabálni olyankor. Kár, hogy én alapvetően elég féltékeny típus vagyok, mert így kicsit azért összeszorul mindig a gyomrom, amikor egész napos szórakoztatás után a kicsicsaj nekiáll sikítani, amikor apa karja már kezd fáradni, és ideadná egy kicsit őkirálykisasszonyságát:) 

Ami az alvást illeti, a melléfekvéses módszer továbbra is elég jól működik. És nagyon szórakoztató is figyelni, ahol próbálja álomba tornázni magát. Az egyik kedvenc játéka a fejenállás mellett, hogy kidugja a kiságy rácsai között az egyik lábát, és az ártatlan ügyeletes alatató különböző testrészeit rugdossa. Ilyen kedves gyerek, mit csináljak?:P

De egyébként tényleg kedves, mindekivel... egyelőre a szeparációs szorongásnak az az oldala, amikor a gyerek fél az idegenektől vagy utálja őket, elkerült minket. Gyakorlatilag mindenkire vigyorog, aki csak egy pillantásra is méltatja, sőt időnként fel is veteti magát idegen csajszikkal:) Hogy fogom majd elmagyarázni neki ezt a cukrosbácsi-dolgot?:)

De a legdurvább, hogy lassan eljön az első szülinap, és ahogy tavaszodik, folyton eszembe jut, hogy mi volt tavaly ilyenkor, amikor be kellett mennem a kórházba, hogy mennyire féltettem, meg milyen volt az első pár nap. Nosztalgia a köbön. Persze vissza azért nem kívánom: fura, hogy vannak csajok, akik ilyenkor rögtön akarják a következőt, mert milyen cuki, jó illatú, puha kis baba volt. Hát én nem, én Miettet akartam, akkor is, most is. És persze jó visszagondolni arra, hogy milyen cuki és pici volt, de most is cuki, és később is imádnivaló lesz, és én pontosan azt szeretem nézni, ahogy egyre nagyobb lesz, ahogy ügyesedik, okosodik, szép lassan kisgyerekké válik. És alig várom, hogy lássam, ahogy majd kamasszá és felnőtté is válik. Ahogy egyre inkább önálló, autonóm emberi lény lesz belőle. Nekem ez az, amiért érdemes gyereket vállalni. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy a következőt majd akkor fogom akarni, ha egyáltalán, ha egyrészt mind a hárman, az egész család együtt fogjuk akarni, másrészt ha Miett már időben kevesebbet igényel majd belőlem, és annak a másik emberi lénynek is ugyanenyit tudok majd nyújtani, és ugyanennyire fogom tudni majd figyelni és érzékelni a változásait. 

Egyébként már agyalok a tortáján, meg a bulin. Az biztos, hogy kettő lesz: egy a családdal, egy pedig a haverokkal, barátokkal. A pontos információkkal rövidesen jelentkezem:)

A nap tanulsága

Miett ma reggel megoldotta a Montessori-torony felépítéséhez szükséges első kulcsproblémát: fogta az egyik csörgős karikát - egyébként teljesen magától, én éppen valami tök más játékra próbáltam rávenni -, és rátette a torony vázát képező műanyag akármire. Azután megismételte még négyszer, délután pedig újra egy párszor. 

De a legérdekesebb az volt, hogy az első három próbálkozás tök szuperül, szinte csont nélkül ment neki: látszott, hogy az első, váratlan siker után a másodiknál és a harmadiknál még hajtotta a sikerélmény. A negyediknél viszont az látszott, hogy közben baromira megunta az egészet, és ezzel párhuzamosan, ahogy elveszett a motiváció a feladat megoldásához, egyre bénábbak is lettek a próbálkozásai. Amikor nagy nehezen összejött, mégegyszer megpróbálta, de akkor már az első sikertelen próbálkozás után feladta. 

Tulajdonképp tök hasznos lenne, ha a főnökök néha odafigyelnének a saját gyerekeikre. Sokat tanulhatnának tőlük. 

"Miajófrancot kezdjek a gyerekkel?"

Először is - VÉGRE! - tényleg beállt újra egy ritmus az alvásban, ami azzal jár, hogy újra szabad az estéim nagyrésze, és hajnalban is rövidebb időkre kelünk fel. Juhé! Mire elmegyünk az alváslaborba, talán híre-hamva se lesz a problémáknak... (jó lenne!)

Viszont az van, hogy amellett, hogy Miett egy tündér, meg amúgyis tökéletes, meg minden, egyre nehezebb vele, főleg délelőttönként. Nem azért, mert rossz (szerintem egy ekkora gyerek nem is tud "rossz" lenni), hanem mert nem tud magával mit kezdeni, és egyelőre én sem tudok mit kezdeni vele. Mindenfélét próbálok vele játszani, ami egyelőre baromira nem köti le, de azért lelkesen próbálkozom, egyrészt hátha egyszer mégis bejön, másrészt mert eddig azt figyeltem meg, hogy amit csináltunk, annak ha azonnali haszna látszólag nem is volt, de hosszútávon azért van hatása. Viszont ez egyelőre nem húz ki a szarból, mert az van, hogy a déli alvás előtt még nyűgös a kiscsaj, és olyankor nem foglalkozhatok semmi mással, csak vele. De olyan játékok nélkül, amik hosszabbtávon lekötnék, elég nehéz durván 5 órát eltölteni. 

Miettet tulajdonképpen kielégítené, ha én csak ülnék mellette, és nézném, ahogy eljátszik magában - mert persze ha én ott ülök, akkor szuperül megy a dolog -, viszont akkor nekem nem szabad még újságot sem olvasnom, mert akkor máris ki kell venni a kezemből és megpróbálni pl. széttépni. Ha viszont elkezdenék a saját dolgaimmal foglalkozni, ha már ugye le se sz...ik, akkor megindul a nyavalygás, jön, és kapaszkodik fel az ölembe, ahol viszont két dolgot szeret a legjobban csinálni: magáraborítani a teámat és nyomkodni a space-t, és még néhány billentyűt. Azokat, amiket éppen a legkevésbé sem kéne, ugyebár. 

Úgyhogy ha valakinek van ötlete, szívesen fogadom:)

Ezeket szoktuk játszani:

- mesélek neki a könyveiből, és elmondom, mik vannak a képen, és milyen hangokat adnak ki.

- hatoldalú szivacskockából, aminek minden oldala mást ábrázol, tornyot építek, amit ledönt, vagy eldobáljuk, és megmondom neki, mit ábrázol a felső oldal.

- kukucsosat játszunk

- van egy kicsi labdája, azt próbáljuk fogni, irányítgatni, és nagyon röhög, ha a hasához dobom:)

- beindítjuk a zenélő vonatot, megpróbálom rávenni, hogy együtt pakoljunk rá/ le róla cuccokat.

- zörgős Montessori-tornyot pakolgatok neki, amit ő lebont, és egyenként zörgeti a kerikákat.

Na, most több nem jut eszembe, de biztos szoktunk még... majd megírom, ha beugrik.

Az első csók

Íme, az első csók, éppen három hónapos kora előtt egy nappal. Hát nem romantikus? :P

Egyébként Miett már óriási, és két napja újra meg tud fordulni teljesen magától. Csak éppen az ellenkező irányba, azaz hasról hátra. Ez persze önmagában nem lenne gond, csakhogy továbbra sem szeret hason feküdni, így aztán amint sikerült a tornamutatvány, azonnal sírdogálni kezd. Éppen most is itt nyöszörög a háttérben... pedig alig két perce fordítottam vissza. Eddig reménykedtem, hogy hamarabb jön rá újra a hátrafordulásra, mint hogy sorozatban akarná ismételné az elsőt. Hát izé... tévedtem?

Az élet apró örömei - "a kék kiccsárkány"

Tegnap végre sikerült!

Miett 2-3 hetes lehetett, amikor a dm-ben megláttam a tökéletes szundikendőt: egy igazi kék kissárkányt. Persze azonnal megvettük, hiába nem mertem még hetekig odaadni kicsicsajnak, nehogy megfulladjon tőle. A kék "kiccsárkány" anya mániája, ez van ... a WoW-ban majd' 3 évig tartott, mire egyáltalán megcsinálták és én meg is szereztem.

És most már a lányomnak is:)

A bibi csak az volt, hogy amikor végül odaadtuk neki, még hetekig szinte minden játék jobban érdekelte. A fotó kedvéért ugyan begyömöszöltem a kezébe, de nem hatotta meg túlságosan...

De anya eltökélt őrült: minden este annak rendje és módja szerint lefekvéskor odafektettem mellé, és lám... Hmm, azt hiszem hosszútávon kénytelen leszek komoly erőfeszítéseket tenni, hogy kicsicsaj személyisége is érvényesülhessen...

Majom, a kedvenc

Anyát meg le se...