Alváskrízis - folytatás

Íme, első tapasztalataink:

Evés és alvás - tanulságok 1. rész

Alváslabor: ambuláns rendelés: tanulságok

Ma az alváslaborban jártunk, és mivel a legtöbb infó a kajálásra vonatkozóan hangzott el, a beszámolót inkább a kajás blogba írtam meg: ide. 

Nevelés?!?!?!

Miett a héten már 10 hónapos lett, ami azt jelenti, hogy két hónap, és egy éves lesz (már ki is néztük a szülinapi ajándékokat tőlünk és a családtól) - azért ez döbbenetes szerintem. Azt hiszem, az ember akkor kezd el rohamosan öregedni, amikor gyereke lesz:) 

Egyébként szerettem volna pont a szülinapján írni, de nem jött össze, pénteken le kellett adnom a kutatási beszámolómat, Miett pedig mostanában nem igazán hagy mással foglalkozni, amikor ébren van. Ráadásul egy ilyen poszt azért nem két perc mostanában, mert nagyon sokminden változik napról napra, de ezek apróságok, amiket nekem fejben össze kell szednem. Pl. most nem tudok olyasmiról beszámolni, hogy már egyedül jár, mert ez még mindig nem következett be - már tök profi, de még gyűjtögeti a bátorságát, nagyon édes! -, a többi változás viszont apránként jön, megfoghatatlanul, nekem szinte észrevétlenül.

Néha meglepődöm, amikor Tamás vagy valaki más izgatottan kérdezi, hogy észrevettem-e, hogy már ezt és ezt így csinálja, én pedig rávágom, hogy persze, már napok óta. Csak éppen nem volt egy olyan pillanat, amikor azt mondtam volna, hogy azóta csinálja, és ezért még a magam számára sem fogalmaztam meg... Most is azon gondolkodom, hogy jó, jó, de mit is akartam konkréten leírni:)

Először is végre megvettük a csúszásgátlót a kádbaű: Miett tegnap este óta a nagy kádban fürdik, és élvezi. Végre! Lassan tényleg bevezetjük, hogy mindig egyikünkkel együtt fürödjön, a kiskád pedig beállhat a terhes ismerősök által megigényelhető tárgyak sorába.

Ezen kívül egyszerre köszöntött be a pakolós korszak és az a korszak, amikor Miettet már a szó negatívabb értelmében nevelni kell. Legalábbis kéne. Vagy valamit legalább. Valakinek. Mert nekem nem megy: a lányom még 10 hónapos sem volt, és máris belefutottam ugyanis az első nevelési fiaskóba. 

A múlt héten a csajszi ráizgult az egyik konnektorra a szobájában (még jó, hogy régóta be vannak konnektorvédőzve), én meg próbáltam megértetni vele, hogy nem szabad. Először mindig rászóltam, hogy nem, aztán fel is kaptam és elvittem onnan. Na, ebből szuperül leszűrte, hogy anya vicces dolgokat csinál és még szünet nélkül foglalkozik is velem, ha a konnektort baszkurálom, úgyhogy ez jó móka. Amikor leesett, hogy ezt elcsesztem, elkezdtem inkább a gyereket kivinni a szobából (a kiságyba nem rakom büntiből, mert azt végképp nem akarom, hogy megutálja). Akkor meg tök szuperül eljátszott kint, amikor meg visszajött, folytatta ugyanott, ahol abbahagyta. Most egy pár napja azt a taktikát alkalmazom, hogy ha  játszik a konnektorral, kijövök, otthagyom, és a saját dolgaimmal foglalkozom. Ez működni látszik, örök hála a konektorvédő feltalálójának, amiért ezt megtehettem.

A másik dolog a pakolás: Miett boldogan pakol ki mident egy halomba, ami kipakolható: tegnap pl. a CD-ket szedte le egyenként, boldog sikolyok közepette az állványról. Ma meg már elkezdett nem csak dolgokból ki, hanem dolgokba bele is pakolni dolgokat. 

Viszont még amikor elkezdődött ez az egész, Tamással megbeszéltük, hogy mostantól akkor vele együtt el kéne pakolni a játékait, legalább időnként, hogy legalább neki megadjuk az esélyt, hogy a szó szoros értelmében "rendes" felnőtt legyen. Na jah, menne is a dolog, nyilván, ha anya nem lenne tökéltesen reménytelen eset, ami a rendet mint olyat illeti. Tamás néha azért megcsinálja, de nekem arra valahogy végképp nincs energiám:( A vizsgaidőszakban is az első dolog, amit hanyagoltam, és inkább megfeleztem Tamással, a takarítás volt. És akkor hol van még a rend???

Ráaadásul Miett harap is. Mármint nem csak világfelfedezési célból végzi az édes kis kísérletező harapásait, hanem néha bizony szádékosan, jó nagyokat harap, hogy kiharcolja, hogy vele foglalkozzam. Erről is baromi gyorsan le kéne szoktatni. Ha ebben is csődöt mondok, rövidesen tele leszek kék-zöld véraláfuatással. És ami még rosszabb, az emberek tuti azt fogják hinni, hogy Tamás ver, mert ki hinné el egy ilyen kis angyalkáról?:P

Ami viszont még cukibb, hogy Miett "táncol" a zenére, és engem is megtáncoltat. Erre konkrétan a bébitornázót használja: odamegy, megnyomkodja rajta valamelyik gombot, amelyik zenél, és utána néz rám, és várja, hogy táncoljak. Ha abbahagyom, újra elindítja a zenét, és vigyorog, ha elkezdek mozogni. 

Dumálásügyben is van új esemény: a múltkori anyanya után már a pápát is használta rendeltetésszerűen (erre anyuék mondjuk rendesen tréningezik), a kezével pedig integetett hozzá.   

Viszont az alvás nem az igazi még mindig (bár sokkal jobb, mint december-januárban volt). Nappal mostmár azért egész jól megy a dolog, de vagy este nem alszik el 11-ig (nekem ezt nehezebb kezelni, mert az este lenne a magamra vagy a munkáimra/tanulásra szánt idő), vagy hajnalban nehezebb visszaaltatni. Kedden megyünk az alváslaborba, most még csak ambulánsan. Remélem, mondanak valami értékelhetőt is!

Szegény apa

Ma a Tamás osztálytalálkozóján voltunk a Parázsban, Miettet pedig itthonhagytuk. Vacsi után simán elaludt egy kis ringatásra, de aztán fél 11 körül felébredt, és akkor anyu már nem tudta visszaaltatni. Szegény sírt, amíg haza nem értünk, 11 után valamivel. Ugyanazt a fajta kétségbeesett sírást produkálta, amit a héten is már egyszer, amikor apuval hagytuk itthon egy tárgyalás miatt. Akkor is jó sokáig tök jól elvolt, csak olyan 3 óra elteltével kezdett sírni. Azt hiszem, ilyenkor az történik, hogy megijed, hogy talán soha többé nem jövünk haza. Szegény kicsicsaj. Remélem, már nemsoká megérti, hogy mindig hazajövünk. (És remélem, tényleg mindig haza tudunk jönni, ameddig szüksége lesz rá.) 

Viszont onnantól kezdve, hogy hazajöttünk, egyszerűen nem akart senki másnál lenni, csak nálam. Anyunak alig tudtam visszaadni, amíg levettem a kabátom, Tamásnak meg nagyon örült, ameddig az én kezemben volt, de tőle is vissza akart jönni hozzám. Persze ilyenkor baromi jó érzés, hogy valaki ennyire ragaszkodik hozzám, de rossz is, mert Tamásnak tuti rosszul esett kicsit, hiába érti, hogy mitől van. 

Furcsa, hogy Miettnek már most mennyire más a viszonya mindkettőnkhöz. Pedig egyikünket sem "szereti" kevésbé vagy jobban, egyszerűen csak tök mást jelentünk a számára, teljesen más a szerepünk az életében. Nekem pl. soha nem örül olyan hihetelen mértékben, mint amikor csak meghallja Tamás lépteit a lépcsőn, viszont a biztonságérzetéhez meg láthatóan rám van nagyobb szüksége.

Egyébként meg (vigyázzat, seggnyalás következik!) jó lenne, ha minden apa ilyen fasza férj lenne, mint Tamás. Amikor megtudtuk, hogy osztálytalálkozó lesz, megkérdeztem, hogy menjek-e én is, ő meg rávágta, hogy persze, büszkélkedni akar a feleségével. Eszébe se jutott, hogy a zasszony épp egy dagadt disznó:)) (de már nem sokáig, mióta elkezdtem hormonálisan rendbejönni, fogytam 5 kilót, és remélem, ez a tendencia folyatatódik, amíg újra a mostani, és nem a háromszáz évvel ezelőtti szépségideálhoz fogok közelebb állni).

A nap tanulsága

Miett ma reggel megoldotta a Montessori-torony felépítéséhez szükséges első kulcsproblémát: fogta az egyik csörgős karikát - egyébként teljesen magától, én éppen valami tök más játékra próbáltam rávenni -, és rátette a torony vázát képező műanyag akármire. Azután megismételte még négyszer, délután pedig újra egy párszor. 

De a legérdekesebb az volt, hogy az első három próbálkozás tök szuperül, szinte csont nélkül ment neki: látszott, hogy az első, váratlan siker után a másodiknál és a harmadiknál még hajtotta a sikerélmény. A negyediknél viszont az látszott, hogy közben baromira megunta az egészet, és ezzel párhuzamosan, ahogy elveszett a motiváció a feladat megoldásához, egyre bénábbak is lettek a próbálkozásai. Amikor nagy nehezen összejött, mégegyszer megpróbálta, de akkor már az első sikertelen próbálkozás után feladta. 

Tulajdonképp tök hasznos lenne, ha a főnökök néha odafigyelnének a saját gyerekeikre. Sokat tanulhatnának tőlük. 

"Miajófrancot kezdjek a gyerekkel?"

Először is - VÉGRE! - tényleg beállt újra egy ritmus az alvásban, ami azzal jár, hogy újra szabad az estéim nagyrésze, és hajnalban is rövidebb időkre kelünk fel. Juhé! Mire elmegyünk az alváslaborba, talán híre-hamva se lesz a problémáknak... (jó lenne!)

Viszont az van, hogy amellett, hogy Miett egy tündér, meg amúgyis tökéletes, meg minden, egyre nehezebb vele, főleg délelőttönként. Nem azért, mert rossz (szerintem egy ekkora gyerek nem is tud "rossz" lenni), hanem mert nem tud magával mit kezdeni, és egyelőre én sem tudok mit kezdeni vele. Mindenfélét próbálok vele játszani, ami egyelőre baromira nem köti le, de azért lelkesen próbálkozom, egyrészt hátha egyszer mégis bejön, másrészt mert eddig azt figyeltem meg, hogy amit csináltunk, annak ha azonnali haszna látszólag nem is volt, de hosszútávon azért van hatása. Viszont ez egyelőre nem húz ki a szarból, mert az van, hogy a déli alvás előtt még nyűgös a kiscsaj, és olyankor nem foglalkozhatok semmi mással, csak vele. De olyan játékok nélkül, amik hosszabbtávon lekötnék, elég nehéz durván 5 órát eltölteni. 

Miettet tulajdonképpen kielégítené, ha én csak ülnék mellette, és nézném, ahogy eljátszik magában - mert persze ha én ott ülök, akkor szuperül megy a dolog -, viszont akkor nekem nem szabad még újságot sem olvasnom, mert akkor máris ki kell venni a kezemből és megpróbálni pl. széttépni. Ha viszont elkezdenék a saját dolgaimmal foglalkozni, ha már ugye le se sz...ik, akkor megindul a nyavalygás, jön, és kapaszkodik fel az ölembe, ahol viszont két dolgot szeret a legjobban csinálni: magáraborítani a teámat és nyomkodni a space-t, és még néhány billentyűt. Azokat, amiket éppen a legkevésbé sem kéne, ugyebár. 

Úgyhogy ha valakinek van ötlete, szívesen fogadom:)

Ezeket szoktuk játszani:

- mesélek neki a könyveiből, és elmondom, mik vannak a képen, és milyen hangokat adnak ki.

- hatoldalú szivacskockából, aminek minden oldala mást ábrázol, tornyot építek, amit ledönt, vagy eldobáljuk, és megmondom neki, mit ábrázol a felső oldal.

- kukucsosat játszunk

- van egy kicsi labdája, azt próbáljuk fogni, irányítgatni, és nagyon röhög, ha a hasához dobom:)

- beindítjuk a zenélő vonatot, megpróbálom rávenni, hogy együtt pakoljunk rá/ le róla cuccokat.

- zörgős Montessori-tornyot pakolgatok neki, amit ő lebont, és egyenként zörgeti a kerikákat.

Na, most több nem jut eszembe, de biztos szoktunk még... majd megírom, ha beugrik.