Szegény apa

Ma a Tamás osztálytalálkozóján voltunk a Parázsban, Miettet pedig itthonhagytuk. Vacsi után simán elaludt egy kis ringatásra, de aztán fél 11 körül felébredt, és akkor anyu már nem tudta visszaaltatni. Szegény sírt, amíg haza nem értünk, 11 után valamivel. Ugyanazt a fajta kétségbeesett sírást produkálta, amit a héten is már egyszer, amikor apuval hagytuk itthon egy tárgyalás miatt. Akkor is jó sokáig tök jól elvolt, csak olyan 3 óra elteltével kezdett sírni. Azt hiszem, ilyenkor az történik, hogy megijed, hogy talán soha többé nem jövünk haza. Szegény kicsicsaj. Remélem, már nemsoká megérti, hogy mindig hazajövünk. (És remélem, tényleg mindig haza tudunk jönni, ameddig szüksége lesz rá.) 

Viszont onnantól kezdve, hogy hazajöttünk, egyszerűen nem akart senki másnál lenni, csak nálam. Anyunak alig tudtam visszaadni, amíg levettem a kabátom, Tamásnak meg nagyon örült, ameddig az én kezemben volt, de tőle is vissza akart jönni hozzám. Persze ilyenkor baromi jó érzés, hogy valaki ennyire ragaszkodik hozzám, de rossz is, mert Tamásnak tuti rosszul esett kicsit, hiába érti, hogy mitől van. 

Furcsa, hogy Miettnek már most mennyire más a viszonya mindkettőnkhöz. Pedig egyikünket sem "szereti" kevésbé vagy jobban, egyszerűen csak tök mást jelentünk a számára, teljesen más a szerepünk az életében. Nekem pl. soha nem örül olyan hihetelen mértékben, mint amikor csak meghallja Tamás lépteit a lépcsőn, viszont a biztonságérzetéhez meg láthatóan rám van nagyobb szüksége.

Egyébként meg (vigyázzat, seggnyalás következik!) jó lenne, ha minden apa ilyen fasza férj lenne, mint Tamás. Amikor megtudtuk, hogy osztálytalálkozó lesz, megkérdeztem, hogy menjek-e én is, ő meg rávágta, hogy persze, büszkélkedni akar a feleségével. Eszébe se jutott, hogy a zasszony épp egy dagadt disznó:)) (de már nem sokáig, mióta elkezdtem hormonálisan rendbejönni, fogytam 5 kilót, és remélem, ez a tendencia folyatatódik, amíg újra a mostani, és nem a háromszáz évvel ezelőtti szépségideálhoz fogok közelebb állni).