Elválások

Ez a hétvége, úgy tűnik, arról szólt, hogy tanultunk Miettel kevésbé szimbiózisban élni. 

Péntek volt az első napom az egyetemen, azaz majdnem egész nap Tamás volt vele. A dolog nagyon jól sült el, sokkal jobban, mint reméltem, bár azt sejtettem előtte is, hogy gond, az nem lesz. Szerencsére engem folyamatosan lefoglalt az egyetem ahhoz, hogy ne nagyon legyen időm szomorkodni, Miettet pedig apa foglalta le teljesen szuperül. Kicsicsaj még csak nem is nyűglődött, tök jó kedve volt, amikor értemjöttek. Tamáson pedig kifejezetten az látszott, hogy jót tett neki ez a nap, hogy még közelebb került a lányához. És tényleg, azóta is meg-meglep azzal, hogy olyasmikre figyel oda teljesen magától, amikre ezelőtt - érthető okokból - nem is jutott volna eszébe. De az én szempontomból is volt pozitív hozadéka a dolognak: most már Tamás is sokkal jobban el tudja képzelni, hogy mivel jár otthon lenni a gyerekkel, hogy mennyire nehéz mellette bármire is időt szakítani, és ezt még mások előtt is kijelentette! :))

Szombaton este pedig színházban voltunk, így aztán Miettet életében először nem mi fektettük le este aludni. Tudom, hogy ezt azért sokan túl korainak tartják, de én egyre inkább azt hiszem, hogy az elválásnak ezek a szakaszai teljes mértékben az adott gyerektől függenek, Miett pedig ilyen szempontból nagyon rugalmas kisbaba, vele úgy érzem, sokkal inkább megkönnyítjük mindannyiunk dolgát, ha ezeket az élményeket még a szeparációs szorongás bekövetkezte előtt ejtjük meg. Tényleg úgy tűnt, hogy nem lesz gond, és szerencsére nem is volt semmi különösebb probléma: ugyan fél órával később a szokásosnál, de szépen elaludt a kicsicsaj. Az egész megintcsak inkább nekünk volt megrázó, mint múltkor a bölcsiben. A színház után azt terveztük, hogy még beülünk valahova enni valamit, de végülis inkább rohantunk haza, hogy mellette legyünk, ha felébred. Szóval ebből se fogunk rendszert csinálni...

PS: Most látom csak, hogy meg sem írtam azt a bizonyos esetet a múltkor, a bölcsivel, amikor beiratkoztunk. Na, az volt az a nap, amikor elhatároztam, hogy az én gyerekem nemhogy bölcsibe, de még egyetemre se fog járni, soha. Amúgy a bölcsi szuper, az udvar szép, tele játékokkal, a bejáratnál 20 kismotor sorakozik, az épület felújítva, a bútorok ízlésesek, a gondozónők kedvesek. De amikor ott bent voltam és a konkrétumokról beszéltünk, akkor tudatosult bennem igazán először, hogy Miett TÉNYLEG oda fog járni egész héten, minden hétköznap. Az rengeteg idő. Ezen persze lehet, hogy ő maga viszonylag hamar túlteszi majd magát, tekintve, hogy nem veti meg sem a sok felnőtt, sem a gyerekek társaságát: itt a leggyengébb láncszem én vagyok, na és persze apuci. Mindketten teljesen megrendülten jöttünk ki, én bőgtem, apa csak hallgatott.... ;)

Saját szoba

Na igen, az idő k...va gyorsan telik: kicsicsaj rövidesen érettségizik, aztán különköltözik, gyerekei lesznek, stb. De még addig is meg kell lépnünk a különválás néhány további, jelen pillanatban sokkal hatalmasabbnak tűnő lépését. Elsőként a külön szobába költözést, ugyanis pl. hajnalban, a 6 órai szoptatás után kicsicsaj mostanában gyakran érzi úgy, hogy meg kell osztania a világgal elégedettségének minden részletét, méghozzá nem kevés decibellel. Emellett nem könnyű kipiheni az éjszakai felkelés fáradalmait, és egyébként is szerettem volna ezen a stresszen még a szeparációs szorongás bekövetkezte előtt túlesni. Így aztán már a nyaralásból hazaérkezés másnapján belevágtunk a költözködésbe, és kb. fél napi szerelgetés és sakkozás után erre az eredményre jutottunk:



















Persze még be kell szereznünk egy-két apróságot, és a szoba hosszabbik felében továbbra is csak egy kis játsózszőnyeg van és az én tornacuccaim, de ez az rész a lényeg, amíg kicsicsaj még nem nagyon mászik, és szerintem egész jó kis kuckó lett. Már csak két dolog kell a boldogsághoz: az egyik, hogy kicsicsajnak is tetsszen, amit egyelőre nehéz megállapítani, mert - ahogy az előző posztban írtam - egyelőre a hazatérést heverjük ki, a másik, hogy én is megszokjam, mert azért az sem megy olyan könnyen. Nem is az éjszakai átsétálás zavar, inkább valahogy úgy érzem, mintha a szerencsétlen kis szoba ellenséges érzelmeket táplálna irányomban... lehet, hogy nálam már bekövetkezett a szeparációs szorongás?:)

1 hónap

Miett ma 1 hónapos.
És ma volt az első kajálása nélkülem... Kiskunhalasra mentünk Tamással egy robotikai versenyre, kb. 5 órán keresztül voltunk távol, úgyhogy beleesett egy kajálás is. Fejtem le előre jó sok tejet, anyu pedig odaadta neki cumisüvegből. Szerencsére gond nélkül benyomott 110 grammot. Valójában azt hiszem, mindegy neki, honnan jön a kaja, csak jöjjön. És mivel én a kétlábon járó tejüzem vagyok a számára... a következtetés egyértelmű. Remélem, mire leszokik az anyatejről, már más jelentőségre is sikerül valahogy szert tennem:).
A nap tanulsága a számomra egyébként az volt, hogy jó lesz, ha már letelik az a 6 hét: ahova csak lehet, vinni fogom magammal a kerten kívülre is. Amúgy is izgultam volna, de közben elromlott anyu telefonja, és az, hogy nem tudtam felhívni, rátett még egy lapáttal.

Ami az első hónapot illet:
Meztelenül hétfőn mértük a súlyát, akkor 3660 gramm volt, most ruhában 3900 körül van. A hossza kb. ugyanannyi, max 1-2 centit nőhetett, de ezt elég nehéz pontosan meghatározni - pláne, hogy a kis tündérkirálylány nem túl kooperatív az ilyesmiben, ellenben határozottan mozgékony. Úgy látszik, az átlagos születési méretek után átlagos a gyarapodás is, amit produkál. Szerencsére. Bőven elég, hogy átlagfeletti a szépsége, az ügyessége, az okossága... szóval minden tulajdonsága, amit csak egy anya objektíven értékelni tud:)
Mondjuk beszélni még nem tud... de legalábbis jóval kevésbé artikuláltan, mint a felnőttek. Úgyhogy más változásról az ő szempontjából nem is igazán tudok beszámolni.
Mi meg még szokjuk a gyűrődést. Lassan, nagyon lassan talán kezd kialakulni valamiféle napi ritmus, bár egyelőre mindig akkor változik meg gyökeresen, amikor már épp hozzászoknánk az éppen aktuálishoz. De arra már szinte nem is emlékszem, milyen volt nélküle. Fura belegondolni, hogy még csak egy hónapja létezik egyáltalán. Legalábbis idekint - de ez a kettő összehasonlíthatatlan.

Miett nélkül

A kórház óta most voltam először Miett nélkül. Délután elugrottunk Tamással porszívót venni, és addig anyura hagytuk a kiscsajt. Csak kb. egy óráig tartott az egész, de nagyon fura volt. Már egészen hozzászoktam, hogy mindig ott van max egy szobányi távolságra...
Egyébként azt figyeltem meg, hogy már egész jól tud 25 cm-nél jóval messzebbre is fókuszálni a szemeivel.