Anya blogol

Indítottam egy blogot, ahova feldobom azokat a bébikajákat, amik kis módosítással felnőtt fogyasztásra is alkalmasak: BabaMamaKaja

Jövendő kismama/kispapa olvasóknak még hasznos lehet, úgyhogy a későbbiekre nézve beraktam a linket a linkajánlóba is.

Az elnyomó család

Ma reggel arra ébredtem, hogy lol-lol-lol-lol. Édes, de határozott hangon. An én gyerekem már csak ilyen vidám természetű (gyk.: laugh out loud). A kacsát meg, aki őt személyesíti meg a napi eseméyeket feldolgozó estimesében - azt olvastam az okos könyvekben, hogy ebben a korban ezek a legjobb mesék :) -, elneveztük Lolinak, mert mostanában ez a kiscsaj kedvenc hangsora. Folyton dumál, nagyon cuki, de olyan jó lenne érteni!:)

Viszont más szempontból is fejlődik a beszélőkéje: már érti és határozottan jól érti a nemet. Ha valamire, amit épp csinál, azt mondjuk, hogy nem, akkor abbahagyja, leül, és elkezd bőgni és hadonászni a kezeivel. Magyarul toporzékolni. Meg kell zabálni:), de kezd lelkiismeretfurdalásom lenni, hogy milyen kegyetlen anya lehetek, ha a gyerekem ezt tanulja meg először. Pedig próbáltam minél kevesebbszer használni, és mindig kínálni valami alternatívát helyette. Mi lenne most, ha ezt sem próbáltam volna meg?

Első lépés

Már lépett is egyet - egy egészet:) - kapaszkodás nélkül. Természetesen apához:)

Történelmi pillanat

Miett ma éjjel aludt. Igen, végig. Egyetlen másfél-két órás periódus sem volt, amit ébren tölött volna, sőt még csak enni sem kelt fel. Ráaadásul este kilenkor már aludt. Hónapok óta először ma reggel kipihenten ébredtem. Kár, hogy ez valószínűleg csak kivételes eset volt, de ezt is meg kell becsülni. Főleg, hogy az alváslaborban csak február 17-én fogadnak, és akkor is csak ambuláns rendelésre. Nem mintha valóban vonzó lehetőségnek tartanám a tényleges alváslabort, főleg azok után, amiket Anett mesélt: rohadtul nincs kedvem szegény, beelektródázott gyerekkel 24 órát tölteni egy ágyon egy olyan szobában, ahol nem merem a kosz miatt letenni a földre, és nincs hol hagynom, amíg kimegyek WC-re, csak azért, hogy a végén megörvendeztessenek egy olyan rendkívül hasznos és könnyedén megvalósítható tanáccsal, hogy ne kényeztessem el. Jó, nem fogom. 

Amúgy mostanáig azért nem írtam, mert egyszerűen nem volt sem időm, sem erőm. Minden percemet, amit nem Miettel töltöttem, tanulással, vagy - ritkább esetben - alvással töltöttem... de ilyenből amúgy sem volt sok. Amellett, hogy nem alszik, még iszonyúan anyás is lett, ami nem azt jelenti, hogy folyamatosan vele kell foglalkozom, csak azt, hogy nem foglalkozhatok mással:P Amíg őt nézem, mellette ülök, stb. remekül eljátszik magában, de amint olvasni/tanulni/főzni, vagy bármi mást szeretnék, nem hagy. A konyhában pl. képes folyamatosan a lábszáramba csimpaszkodva nyavalyogni, hiába beszélek hozzá, hiába nyitom ki a konyhaszekrényét, hiába próbálkozom bármivel. Tulajdonképpen nagyon aranyos, de baromi fársztó, főleg, ha belekalkuláljuk, hogy emelett jó, ha 10 órát alszik egy nap, és nekem vizsgaidőszakom van... Remélem, átmegyek mindenből:) (- na, ilyet sem mondtam még soha komolyan!:))

Ja, és mindjárt járni fog, már simán lép 4-5-öt egymás után, elég tempósan, csak a biztonságérzete hiáyzik még hozzá: ilyekor az egyik kezével még mindenképp kapaszkodni akar valamibe. 

Téliszünet

Na, megvolt az első karácsony és Szilveszter is, és meglehetősen mozgalmasan telt. Olyannyira, hogy én is vagy túl elfoglalt, vagy túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy írjak. Szerecsére Tamás is szabin volt teljes két hétig, úgyhogy ez most egy igazi téliszünet volt mindhármunknak: ami azt jelenti, hogy teljesen kizükkentünk a normális kerévágásból. Viszont hétfőtől kezdődik Tamásnak a meló, nekem pedig muszáj lesz most már aktívabban ráállni a tanulásra... nem lesz egyszerű visszaszokni - és Miettet visszaszoktatni - a hétköznapokba. 

De most már tényleg elkezdem a beszámolót az elmúlt két hétről:)

Szóval a karácsony kicsit felemásra sikerült. Hima fertőző tüdőgyulladást kapott, ezért az utolsó pillanatban kiderült, hogy nem tudunk velük együtt ünnepelni. Pedig tökre vártam, hogy a három gyerek végre szabadon vegyülhessen, mert mindig csak a Parázsban találkozunk, ahol Miett csak babakocsiban vagy ölben szokott előfordulni. Nekik szegényeknek meg végképp elég szomorú lehetett így a Szenteste. 

Így aztán 24-én, miután délben itthon ünepeltünk anyuékkal, elvittük az ajándékokat Csabáékhoz és tovább is álltunk Nagyiékhoz. Tök meglepő volt, hogy Miett minden ajándéknak örült, mindegyikkel játszott, mindent megvizsgált. Persze a végére azért elfáradt, de nem volt az az érzésem, ami ebben a korban nem lenne meglepő, hogy elég lett volna a csomagolást odaadni neki. Azóta is rendszeresen megtalálja itthon is, amiket kapott.

Másnap aztán Dorkáékhoz, harmadnap Kunszentre mentünk az unokatesómékhoz, 29-én pedig a keresztszülők jöttek előszilveszterezni, úgyhogy kicsicsaj végülis annyi játékot kapott, amennyit eddig egész életében összesen sem. Tavasszal muszáj lesz megcsináltatni a gyerekszobai polcokat. 

De más szempontból sem volt unalmas ez az időszak: én például megint nem unatkoztam egyetlen éjszaka sem, mert Miettnek végülis tényleg kijött a két felső foga, és ez most sokkal megterhelőbbre sikerült, mint az első alkalommal. Nem kellett volna bedőlnöm a fogdokinak, aki azt találta állítani, hogy ha az elsőnél nem volt gond, a többinél sem lesz. Ha-ha-ha. 

Egy-két órát minden éjjel a szobájában töltöttem a matracon, de volt olyan éjaszaka is, hogy hajnalban tudott csak rendesen elaludni, közöttünk, az ágyban. 

Meglepő módon a Szilveszter éjszaka volt az egyetlen, amit Miett rendesen átaludt, pedig éjfél és fél kettő között szünet nélkül puffogtak-dörögtek a petárdák és a tüzijátékok minden irányből. Egyébként még soha nem töltöttük Dunaharasztiban a Szilvesztert, de egy élmény volt: akármelyik ablakon néztünk ki, ameddig a szem ellát, mindenütt színes volt az ég órákon keresztül, a szomszéd házaktól a városhatárig. (Meg egyébként is meglepően jó dolog a Szilvesztert punnyadással tölteni.) És Miett mindeközben édesdeden, teljes nyugalomban aludt, miközben a hős házőrző a franciaágyban reszketett.

Miett egyébként nemcsakhogy egyre biztosabban tud állni a lábán, de már rutinosan mászik át az összes küszöbön és szinteltoláson keresztül, ha pedig valami útban van, fogja, felemeli, és egy határozott mozdulattal a háta mögé veti. Tündéri. Sőt, elkezdett az alacsonyabb tereptárgyakra fel is mászni. 

És egyre egyértelműbben kommunikál, nem csak gesztusaiban, de lassan verbálisan is. A karjait kitárja, ha azt akarja, hogy felvegyük, vagy csak oda akar bújni, és már teljesen tisztán és hangosan artikulál bizonyos szótagszerűságeket, pl. ma-ma-ma, me-me, ba-ba-ba, ada-ada-ada, any-any-any, ilyesmik. Olyan jó lesz, ha majd elkezd beszélni!

BUÉK! 

80 perc alatt a lakás körül

Először is úgy tűnik, tévedtünk, a kis fogacska odafönt szerintem mégsem jött még ki, csak nagyon közel van és feszül rajta az íny, ezért láttuk úgy. Szegény kicsicsaj fog még vele szenvedni eleget:(

De igazából most azért írok, mert Miettnek megjött a bátorsága, és egyre többször indul felfedezőútra nélkülem. Egyszercsak ekiindul, mint egy tank, csattog a tenyere a padlón, és már kint is van a folyosón és kérlelhetetlenül tör elő a legközelebbi veszélyforrás felé. Így aztán persze ez az önállóság nekem nem jelent könnyebbséget, mert ha nem akarom, hogy kinyírja magát, kénytelen vagyok viszonylag szorosan követni. Na meg a fennmaradó időt továbbra is mindenáron az ölemben/kezeben szeretné tölteni. Sőt, ha meg lenne rá a lehetőség, inkább visszabújna a hasamba. Ezt abból gondolom, hogy rendszeresen felkéredzkedik az ölembe, vagy felül a pelenkázón, szembefordul velem, lehatja a fejét és bikából tolja bele a kemény kis koponyáját a gyomromba. Cuki... és fájdalmas:)

A világjárás és az új földrészek felfedezése mellett egyébként a pakolás is igen népszerű tevékenység kezd lenni. Az előbb akkurátusan kiszedte az összes cipőt a cipsszekrényből, és mindet jó alaposan meg is vizsgálta. Tegnap meg a papírzsepi nem volt jó helyen a dobozában:

Tárgyállandóság

Ja igen, a múltkor ki is hagytam: Miett most már keresi a tárgyakat, ha azok kikerülnek a látóteréből, és az embereket is azon a helyen keresi először, ahol legutóbb látta őket. Kezd kialakulni benne a tárgyállandóság fogalma, azaz már nem hiszi, hogy amit nem lát, az meg is szűnt létezni:)