Miett almát eszik

Miett tegnap betöltötte a 180 napot: ezt a kort javasolja a WHO az

anyatejes táplálás mellett a hozzátáplálás megkezdésére. Igazság szerint eredetileg ki akartam várni a naptár szerinti 6 hónapot, és szombaton, Tamással együtt belevágni a dologba, de amellett, hogy kicsicsaj vagy két hete nem hízik annyit, mint kellene, még mintha a tej sem ízlett volna neki annyira az utóbbi pár napban. 

Úgyhogy ma a délelőtti szopás után szépen beültettem az etetőszékbe, és megfőztem élete első "szilárd" kajáját. Sajnos a főzés itt szó szerint értendő, ugyanis miután leturmixoltam az almát és egy kis adagot egy kis babavízzel együtt a tényérjába öntöttem belőle, kicsit meg akartam langyosítani a mikróban (a víz hideg volt), de sikerült inkább határozottan megmelegítenem. Szerencsére némi plusz víz meg alma hozzáadásával végül elértem a megfelelő hőmérsékletet, és leültünk elfogyasztani a tízórait. A könyvek, egyébként, 1-2 kanál almalevet javasolnak kezdésnek, és csak utána a reszelt almát. Mivel fölöslegesnek tartottam az alamreszelő formájában további alighasznált eszközökkel terhelni a konyhám befogadóképességét, és nem is volt kedvem túl sokat szenvedni ezzel, én inkább a fenti megoldást választottam. És mivel baromi kicsi kanalunk van, ráadásul egyszerre csak nagyon kevés almát tettem a kanálra, az elfogyasztott mennyiségről sem tudnék pontosan számot adni, de az akciót sikerült: Miett, ha nem is túl nagy lelkesedéssel, de betolt vagy 8-10 minifalatot az almából. Mialatt persze végig fintorgott, de legalább nem sírt. Viszont folyamatosan olyan érzésem volt, mintha átverném szegényt: mivel minden nap kiskanálból kapja a D-vitaminos anyatejet, már egészen hozzászokott, és mindig várja a kanalat, elveszi, segít betolni a szájába. Hát szegényke most is várta, tolta az szájába, aztán mindig jól meglepődött, mikor rájött, hogy ennek bizony almaíze van. És fintorogott, sőt egyszer még mintha öklendezett volna is egyet. Na de minden kezdet nehéz, és ha másra nem, legalább arra jó volt a mai próba, hogy kicsicsaj újra jobban értékelje az anyatej ízét:) 

Elválások

Ez a hétvége, úgy tűnik, arról szólt, hogy tanultunk Miettel kevésbé szimbiózisban élni. 

Péntek volt az első napom az egyetemen, azaz majdnem egész nap Tamás volt vele. A dolog nagyon jól sült el, sokkal jobban, mint reméltem, bár azt sejtettem előtte is, hogy gond, az nem lesz. Szerencsére engem folyamatosan lefoglalt az egyetem ahhoz, hogy ne nagyon legyen időm szomorkodni, Miettet pedig apa foglalta le teljesen szuperül. Kicsicsaj még csak nem is nyűglődött, tök jó kedve volt, amikor értemjöttek. Tamáson pedig kifejezetten az látszott, hogy jót tett neki ez a nap, hogy még közelebb került a lányához. És tényleg, azóta is meg-meglep azzal, hogy olyasmikre figyel oda teljesen magától, amikre ezelőtt - érthető okokból - nem is jutott volna eszébe. De az én szempontomból is volt pozitív hozadéka a dolognak: most már Tamás is sokkal jobban el tudja képzelni, hogy mivel jár otthon lenni a gyerekkel, hogy mennyire nehéz mellette bármire is időt szakítani, és ezt még mások előtt is kijelentette! :))

Szombaton este pedig színházban voltunk, így aztán Miettet életében először nem mi fektettük le este aludni. Tudom, hogy ezt azért sokan túl korainak tartják, de én egyre inkább azt hiszem, hogy az elválásnak ezek a szakaszai teljes mértékben az adott gyerektől függenek, Miett pedig ilyen szempontból nagyon rugalmas kisbaba, vele úgy érzem, sokkal inkább megkönnyítjük mindannyiunk dolgát, ha ezeket az élményeket még a szeparációs szorongás bekövetkezte előtt ejtjük meg. Tényleg úgy tűnt, hogy nem lesz gond, és szerencsére nem is volt semmi különösebb probléma: ugyan fél órával később a szokásosnál, de szépen elaludt a kicsicsaj. Az egész megintcsak inkább nekünk volt megrázó, mint múltkor a bölcsiben. A színház után azt terveztük, hogy még beülünk valahova enni valamit, de végülis inkább rohantunk haza, hogy mellette legyünk, ha felébred. Szóval ebből se fogunk rendszert csinálni...

PS: Most látom csak, hogy meg sem írtam azt a bizonyos esetet a múltkor, a bölcsivel, amikor beiratkoztunk. Na, az volt az a nap, amikor elhatároztam, hogy az én gyerekem nemhogy bölcsibe, de még egyetemre se fog járni, soha. Amúgy a bölcsi szuper, az udvar szép, tele játékokkal, a bejáratnál 20 kismotor sorakozik, az épület felújítva, a bútorok ízlésesek, a gondozónők kedvesek. De amikor ott bent voltam és a konkrétumokról beszéltünk, akkor tudatosult bennem igazán először, hogy Miett TÉNYLEG oda fog járni egész héten, minden hétköznap. Az rengeteg idő. Ezen persze lehet, hogy ő maga viszonylag hamar túlteszi majd magát, tekintve, hogy nem veti meg sem a sok felnőtt, sem a gyerekek társaságát: itt a leggyengébb láncszem én vagyok, na és persze apuci. Mindketten teljesen megrendülten jöttünk ki, én bőgtem, apa csak hallgatott.... ;)

A kis Nosferatu - update

Hát izé, ezen se látszik túl sok minden, de legalább megpróbáltuk:

Fogacskák

Na, tegnap végre fény derült az utóbbi napok nyűgösségének okára: épp az IDG-ben ültünk GDF-megbeszélésen, amikor kicsicsaj ráharapott az ujjamra, én meg egy kis éles fájdalom hatására ráeszméltem, hogy ezt szó szerint tette. A két alsó középső fogacska bizony kibújt. Ma megpróbáltam lefotózni, de hát izé... egyelőre kb 1-1 mm2-en törte csak át az ínyt mindkettő, így hát a fotón nem igazán látszanak. De nagyon cukik:)

OFF: Egyébként egyre határozottabban áll négykézláb, most már szinte biztos, hogy a kúszás ki fog maradni nála... Remélem, ez nem fog később gondot okozni.

Látványosabb változások

A sok "edzés" lassacskán mégiscsak meghozza azt az eredméyt, ami talán már a külső szemlélő számára is látványos. Miett már nem csak hogy határozottan nyúl a tárgyakért, és választ a felkínált játékok közül, de megtanulta tudatosan el is engedni őket. Először csak azt vettem észre, hogy ahányszor felveszem, mindig elengedi, amit éppen a kezében tart: már nem visszünk magunkkal fürdeni a kissárkányt, enni a teknőst, meg ilyenek. De eleinte még azt hittem, ez inkább csak véletlen, a tudattalan gyakorlás része. Aztán egyszercsak pelenkázás közben véltelenül odakapott a kiságy fölé belógó forgókához és meg is ragadta a zsinórját. Ránézett, vizsgálta pár másodpercig, majd pontosan párhuzamosan azzal, hogy láthatólag megunta és a tekintetét is elfordította, el is engedte.

A másik dolog a kúszás-mászás tudománya: ebben ott tart a kicsicsaj, hogy amikor csak úgy alapból dolgozik azon, hogy előre tudjon haladni, egész jó kis mozdulatok tesz, de ha valamit hirtelen nagyon el akar érni, pl. meglát minket, akkor elengedi az addig nagyon szépen megtartott felsőtestét és hihetetlen kapálózásba kezd a lábaival, kb. mintha a gyorsúszás lábtempóját gyakorolná. Amúgy teljesen ki tudja tolni a felsőtestét a karjaival. Ezt nagyon irigylem, mert én hiába tornázok, ez a fekvőtámasz dolog valahogy nem akar összejönni:) Sőt, az utóbbi pár napban már a seggét is kitolja a lábaira támaszkodva. Eleinte persze már félúton elvesztette az egyensúlyát, és kidőlt oldalra, de most már akár két egész másodpercig:) is megtartja magát ebben a pozícióban, ha megtámasztja a térdét. Sőt, ma elkezdte kihasználni ezt az eldőlős feature-t: azt vettem észre, hogy a szokásos kicsavarodós technika helyett szándékosan a seggkitolást használja arra is, hogy az oldalára forduljon. Egyébként pont emiatt az a gyanúm, hogy előbb fog megtanulni mászni, mint kúszni. Már persze ha eljön az ideje, ami azért hivatalosan még elég sokára lesz... bár amennyire haladni akar, ki tudja. Épp az előbb ébredt fel, bementem a szobájába, és azt látom, hogy "térdel", és a lábait a kiságy rácsának támasztva tologatja magát. Trükkös...:)

Takaró

Persze megint semmi extra, csak olyan jó érzés volt, gondoltam, leírom. Megjött a hideg, és az én drága kislányom nem igazán szereti az olyan kötöttségeket, mint pl. a takaró, de álmában azért kevésbé rúgja le, úgyhogy az előbb be is lopóztam a szobájába és betakargattam. Fura, hogy ezek az apróságok teszik a leginkább átélhetővé az egész anyaság-feelinget.

Telik az idő

Hát igen, mostanában telik az idő, minden különösebb esemény nélkül. Miett nem túl elítélhető módon nem szólalt meg, nem állt fel és nem diplomázott le az elmúlt majdnem egy hónapban. De azért szerencsére szépen és továbbra is a korának megfelelően fejlődik.
A nyaralás után a GameStar tábort is meglepően jól viselte, bár a vége felé már elég nyűgöske volt ő is, de lehet, hogy ez az én saram. Kicsit rosszul esett, hogy együtt töltöttem egy hetet azzal a libával, aki lenyúlta az állást, amiért egy éve küzdök (nem beszélve az elmúlt évek munkájáról). Lehet, hogy kicsicsaj is ezt érezte meg. De azért jó volt, szereztünk rajongókat mindketten az ifjabb korosztályból és nagyokat sétáltunk este a szálló szép, ősfás parkjában. És végre feladhattam rá a kitty-s napozót is!
A gügyögést mostanában nem viszi túlzásba, a mozgása viszont annál jobban fejlődik. Most már teljesen biztos kézzel nyúl a játékaiért és teszi be a cumit a szájába. Ha nagyon muszáj, max rásegít a másik kezével. És helyváltoztatásra is képes: persze kúszni, mászni még bőven nem tud, de simán elgördül a helyéről, ha leteszem valahova. A játszószőnyeg közepéről kb. 15 másodperc neki eljutni a képen látható távolságba:
Sőt, ezt a mutatványt a modellreptéren is reprodukált, és persze első dolga volt belemarkolni a jó koszos fűbe:Szerencsére a szobáját is kezdi megszokni. Illetve tulajdonképpen azt hiszem, soha nem is volt különösebb gondja vele, a nehéz elalvásokat 2 órás sírásokkal, amiket az utóbbi héten produkált, szerintem igazából az okozta, hogy korábban álmosodik mostanában, és erre nem jöttük rá rögtön. Most két napja egy órával korábban fektetjük, és pár percen belül szépen el is alszik a kis tündér. És ilyen édes olyankor:Ami a kajálást illeti, szerencsére még mindig csak anyatejet kap, mostanában már csak 5-6-szor inkább többet, mint 6-7-szer kevesebbet. Nem hagytam magam meggyőzni a dokinénitől, hogy az egy egész (!!!) őszibarack még belefér a WHO ajánlásába, miszerint fél éves korig a gyerek kizárólag anyatejet kapjon, ha van rá mód. Viszont mindjárt itt a 6 hónapos kor, úgyhogy megint beleveszünk kissé a babaipar rengetegébe és már nézegetjük az etetőszékeket és a százféle kanálkát, tányérkát. Sőt, bevallom őszintén, egyszer megkóstoltattam már vele a körtét :) Épp ettem, amikor elkezdett nyavalyogni kicsit, és bementem hozzá. Majd kinézte a kezemből azt a szerencsétlen körtét, úgyhogy beletúrtam az ujjammal a gyümölcs húsába és odanyújtottam neki. Látszólag nem volt vele baja, ami elég nagy pozitívum, főleg az egy-két hónapja kóstolt édesköménytea után... kár, hogy azt az arcot nem tudtam lefotózni, maga volt a tömény undor:) Remélem, nálunk nem lesz olyan tortúra minden egyes etetés, mint Sonáékkal!
Összességében szinte megfogahatatlanul, egészen apró lépésekben zajlanak a vátlozások, de nagyon is észrevehető az eredményük. Kicsicsaj mozdulatai egyre fókuszáltabbak, a figyelme egyre koncentráltabb, egyre érdeklődőbb... egyre kevésbé csecsemő-, és egyre inkább kisgyerekszerű. És persze mi egyre jobban imádjuk és jóóól elkényeztetjük:)